Dorothy Plummer a konyhában szorgoskodott halkan dúdolgatva valami csacska dalocskát. Meghívta Edwint ebédre. Ez a srác ugyancsak válogatós az asztalnál. A telefonba bediktálta, hogy mit enne és inna a legszívesebben. Csupa ízes falat, gondolta Dorothy. Mindent feljegyzett, majd a konyhába sietett.

Egy órára már el is készült a fejedelmi ebéd. Ekkor csöngettek a bejárati ajtón. Dorothy idegesen felkapta a fejét, s aztán ajtót nyitott.

— Edwin, te telhetetlen! — mondta hangosan. — Nem megbeszéltük, hogy két óra körül ebédelünk?! Nem tudtál várni?

A következő pillanatban elhallgatott, mert a küszöbön egy idegen úriember téblábolt. Mereven nézte Dorothyt. Hosszabb szünet után végre megkérdezte:

— Ez Dorothy Plummer lakása?

— Igen. Mit óhajt?

— Dorothy Plummerhez van szerencsém?

— Én vagyok Plummer kisasszony — válaszolta Dorothy élesen. — Nem fizettem ki a számlámat? Maga valami ügynök?

— Bemehetek a szobába? — kérdezte az idegen. — Nem kellemes a huzatos folyosón ácsorogni. Én a rendőrségtől jövök. No... ne ijedjen meg. Az én hivatásom... szóval... szolgálat, ugye. Grossman rendőrfelügyelő vagyok.

Dorothy elsápadt. Mit tegyen most? Engedje be ezt a Grossmant a lakásba? Nem sokáig törhette ezen a fejét, mert Grossman felmutatta az igazolványt. Dorothy elmozdult a küszöbről.

— A vőlegényemet várom... ebédre — dadogta. — Ha magát itt találja... Azonkívül... még nem mondta meg, hogy voltaképpen mit akar tőlem.

— Miért olyan barátságtalan, kisasszony? Leülhetek egy pillanatra?

A beszélgetésünk — sajnos — elhúzódhat.

Dorothy szeme villámokat szórt, de aztán megemberelte magát és hellyel kínálta Grossmant. Cigarettára gyújtott és maga is leült. Szemben a rendőrfelügyelővel.

— Maga az IDAHO cégnél dolgozott. Egy héttel ezelőtt benyújtotta a felmondását, habár — ezt az értesülést kaptam — az Idahóban jól megfizették a munkáját.

Dorothy kurtán válaszolt.

— Ez magánügy. Nem tartozik senkire.

— Elszipkázták onnan, nem?

— Ahogy vesszük. Olyan munkahelyet kínáltak, ahol... ehhez magának semmi köze. Megértettük egymást?

— Semmi közöm? Hm... egy nappal később — miután ön elhagyta az Idahót — felfedezték, hogy a kasszából eltűnt több ezer dollár. Ez nem jelenti azt, hogy magát gyanúsítjuk bármivel is, de...

— Van alibim. Efelől nyugodt lehet.

— Érdekes... Ez netán azt jelenti, hogy azon a napon ki sem mozdult a szobájából? Ezt tanúkkal igazolhatja, nem? Mert ha nem, akkor...

— Estefelé elhagytam a házat.

— A betörő jól ismerte az Idaho cég irodáit. Hat és nyolc óra között tette rá a mancsát a dollárokra. Az asztalokon felfedeztük a személyzet ujjlenyomatait. Mindenkit a gyanúsítottak listájára tettünk. Az ön ujjlenyomatai sehol.

— Ostobaságokat beszél. A tolvaj összeszedhette a dollárokat és egy közönséges ronggyal eltüntethette az ujjlenyomatokat. Tehetek én arról, hogy éppen akkortájt nyújtottam be a felmondásomat? Ezért nem küldhet a vádlottak padjára, uram.

— Ez rutinmunka, kisasszony. Mindenkit kihallgattam és mindenki részletesen elmondta, hogy hol tartózkodott a betörés idején. Végül magát is szóra bírtam... Tehát hol tartózkodott az elmúlt hét keddjén, egy nappal azután, hogy beadta a felmondást? Ne, ne részletezze. Nem érdekel, hogy mit reggelizett, hanem...

— Moziban voltam, rendőrfelügyelő úr — szakította félbe Grossmant Dorothy. — A Metronomban. Hattól nyolcig. A Twist Olivér című gyermekfilmet néztem.

— Gyermekfilmet nézett? Még nem nőtt fel a kislány?

— Ne oktasson, jó? Ízlések és pofonok. Nekem gyermekfilm, magának a Schwarzenegger. Erről nem vagyok hajlandó vitatkozni egy rendőrrel. Ezt a filmet ötesztendős koromban láttam először. Nosztalgia, érti? Látni akartam gyermekkorom hőseit.

Grossman idegesen fel s alá járkált a szobában. Ez a Dorothy magára haragította az egyébként békés természetű rendőrfelügyelőt. Grossman összeszedte magát, és csöndesen megjegyezte:

— Nem értettük meg egymást, kisasszony. A régi mozifilm ragyogó.

Egyesek a filmművészet klasszikusai közé sorolják. Én csak azt mondtam, hogy az egy gyermekfilm...

— Ötesztendős voltam, amikor először...

— Lerövidítjük a beszélgetést — mondta a rendőrfelügyelő hirtelen, és a zsebéből előhúzta a jegyzetfüzetét. — Megmondta, hogy hol tartózkodott a bűntett időpontjában. Semmi hiba, jól van, az alibi tökéletes. Valakinek a tanúvallomással mégis alátámaszthatja mindazt, amit nekem elmondott, nem?

— Van tanúm, rendőrfelügyelő úr. Látott a mozi pénztárosnője, itt lakik ebben az épületben. S látott a jegyszedő is, aki az ajtó mellett áll. Ismer, nagyon jól ismer, mert valamikor az Idahóban dolgozott. Az a nagylány is felismert, aki a teremben cukorkát árul. Meg van elégedve?

— Ő is ebben a házban lakik?

— Nem. Mindketten a sarki fodrászhoz járunk.

Ekkor felcsapódott az ajtó, és belépett a szobába egy magas, fekete szemű, fekete hajú férfi. Dorothyhoz lépett, és homlokon csókolta.

— Bocsáss meg — mondta —, nem tudtam, hogy vendégünk lesz. Emiatt biztosan nem készülhetett el az ebéd...

— Elkészült, Edwin. Csak...

— Elnézést — húzta ki magát Grossman. — Én a gyáramtól... A majonéz minőségéről végzünk felmérést. Tetszik engem érteni? A kisasszony nagyon kedvesen felvilágosított, és nagyon kedves volt hozzám. Hát akkor... köszönöm. Nem zavarom tovább önöket. Jó étvágyat az ebédhez!

— Grossman úr, legyen máskor is szerencsénk.

— Mindent köszönök, kisasszony.

***

A hadnagy lekopogta a napi jelentést, belecsapta a borítékba, és elégedetten rágyújtott egy Kentre. Gondolatban már otthon szürcsölgette a whiskyt, mert hát hamarosan lejár a munkaidő.

Ekkor Grossman rontott be a szobába.

— Mindent tudok. Megvan a tettes — mondta sugárzó arccal.

— Engem nem érdekel — morogta a hadnagy. — Légy szíves, ne ordíts. Az ember megsüketül ebben a nyavalyás irodában.

— Figyelj ide! Az a csinos szőkeség...

— Az a Dorothy Plummer?

— Szóval a csinoskát nem ejtették a fejére.

— Átvert?

— Megpróbálta...

— Tegnap azt papoltad tele szájjal, hogy az alibije megdönthetetlen. Már kihúztam a gyanúsítottak listájáról. Most mi történt, he?

— Megtudtam valamit. Azt vallotta az aranyoska, hogy a bűntett idején a moziban tartózkodott. Utánanéztem a dolognak. Mindenki azt vallotta, hogy igenis bement a kisasszony a moziba, látták a Metrononban. Igen ám, de én biztosra veszem, hogy a vetítés első pillanatában a kisasszony a hátsó ajtón elhagyta a termet. Nekem azt mondta, hogy a Twist Olivér című gyermekfilmet nézte. Ez a film — mondta — az ifjúságára emlékeztette.

— Na és? Ez nem jelent semmit.

— Várj, várj. A filmgyárakban két verzió készült el a történetből. Van egy régi, nagyon régi angol változat. Ez az új feldolgozás musical és Mia Farrow játssza a sztárszerepet. Érted? Dorothy látta a plakátot, és megrendezte az alibit. Nem tudta azonban, hogy az új változat is elkészült. Ez a zenés film sokban eltér az eredeti mesétől. Valójában nem gyermekfilm.

— Értem...

— Twist Olivér vezetett nyomra, hahaha.

— Na akkor most mi lesz? Mehetek haza?

— Menj csak, öreg rozmár. Én most ismét meglátogatom a kisasszonyt. Szeretnék elcsevegni vele. De nem a majonéz minőségéről...

November 8-ától mindennap este 7.00-kor bűnügyi novella.
Csak a Hét Nap online-kiadásában.
77 napon át.
Jó szórakozást!

Ha elmulasztotta, olvassa el az eddigieket is:
1. Ed Diamont: Mindenét elvette
2. Mel Chase: Megásta a sírját
3. William Webb: A szerelem vak
4. David Cruise: Maga az ördög
5. Chris Pollack: Számított a támogatására
6. Elmer Morrion: Dolores
7. Gedeon Donella: Nincs okosabb dolga
8. Earl Gardner: Viselkedjen természetesen!
9. Olcsó koporsó — nagy boldogság!
10. Edward Mortimer: Ne aggódj, szívem!
11. Glenn Campbell: Madridot látni, és...