Október 6-a, az aradi vértanúk napja a Magyar Nemzeti Tanács meghagyása értelmében a délvidéki magyarság gyásznapja is egyben. Szombat éjszaka pedig már egész gyászhét, gyászhónap, gyászév zuhant ránk tonnás súllyal: hosszú és súlyos betegség után hetvenkilenc esztendős korában Budapesten meghalt Sütő András, az erdélyi és az egyetemes magyar irodalom legnagyobb élő írója. Atyai jó barátunk, Illyés Gyula óta a legfőbb tanítómesterünk: az utóbbi három és fél évtizedben tőle lestük el, gyönyörűséges könyveiből olvastuk ki a megmaradás legkülönbözőbb praktikáit.
Vasárnap reggel, ahogy bekapcsolom a rádiót, a Kossuth-adó feledhetetlen, életünk részévé vált műveit sorolja. Le kell ülnöm, valamiben megkapaszkodnom: rég nem tapasztalt rémület kerít hatalmába. Aztán érkezik a megmásíthatatlan bizonyosság: Sütő András fizikai valójában nincs többé... Már csak a könyvei - kirakva mind előttem az asztalon, ködös tekintettel bámulom őket -, az együtt töltött órák, napok emléke, a hosszú beszélgetéseké a kisebbségi sors mindennapi küzdelmeiről, az együvé tartozásról, a megmaradásról... A múlt év decemberében jártam nála utoljára Marosvásárhelyen: tanúságtételnek, örök emléknek itt a könyve, az Erdélyi változatlanságok, s a könyv elején itt zsibognak szálkás betűi: ,,Dudás Károlynak - változatlan szívvel, közös reménységben: Sütő András'. Benne az 1992-ben vele készített interjúm, A lehetetlen ostroma című, amely először hetilapunkban jelent meg.
,,A nemzet alapvető ügyeiben egyet kell érteniük és össze kell fogniuk még az egymással farkasszemet nézőknek is', üzeni nekünk benne. ,,Ezt az összefogást nem akadályozhatják holmiféle ideológiai ellentétek. Nekünk íróknak ezt mindenki másnál jobban kell tudnunk.'
Amikor 1970-ben megjelent az Anyám könnyű álmot ígér című ,,mezőségi zsoltároskönyv'-e, akkor kezdtünk mi, kisebbségi sorsban élő magyarok teljes lélekkel felé fordulni. Ekkor ismerkedtünk meg vele személyesen is: frissen megjelent csodálatos könyvéből olvasott fel Újvidéken és Szabadkán. Azóta tart remegő-féltő egymásra figyelésünk. Azóta sorakoznak művei - a Rigó és apostol, az Istenek és falovacskák, az Engedjétek hozzám jönni a szavakat, a Nagyenyedi fügevirág, az Advent a Hargitán, az Omló egek alatt, a Balkáni gerle... - könyvespolcunk legfontosabb helyén, hogy eligazodásunkban mindig kéznél legyenek...
,,Fölkurjanthatunk időnként, hogy betörtünk Európába - miközben az öreg földrész a füle botját sem mozgatja -, attól még nem leszünk korszerűek. Saját földünkbe kell markolnunk, ha beletörik is a körmünk.' Mert könnyen beletörhet. Nemcsak a körmünk: a bicskánk, sőt a fogunk is; Sütő András ezt mindannyiunknál jobban tudta. A magángondokat szellőztetőknek nem, a saját kis lelki sebeiket nyalogatóknak sem, a matematikai tételeket megverselőknek sem, a ,,küldeményművészek"-nek, a ,,tiszta esztétikai élvezet"-et nyújtóknak sem, de aki egy közösség sorsa mellé szegődött tűzfelelősnek, annak nemcsak hogy beletörhet, de annak könnyen ki is verhetik a fogát, vagy a szemét, ahogy a megvadult román soviniszták Sütő András csillagszemét kiverték, amellyel pedig sokáig helyettünk is látott.
,,- Mondod még?' - sajog föl bennünk a szájon verő mostohakéz emléke. - Mondod még AZT A SZÓT?...
- Mondom! Azért is mondom! Csak azért is!
Ha másként nem: a fogam kiköpve, véres nyálamat nyelve, magamban. Magamnak, s mindazoknak, akik bennem laknak: a bennem kolduló nyelvkárosultaknak.'
Mondjuk már mi is, drága Sütő András, mondjuk Veled együtt, fájdalom, most már nélküled is, amíg csak élünk.