Fux urat, a megrögzött folyószerelmetes, talán még csónakban is született, idősödő mesterembert még tavaly valamikor kora tavasszal alig lihegésnyi, kacérkodó szélfiókák markocskáiban ismerhettem meg, amint nagy-nagy szakértelemmel és odaadással bütykölgette kebelbarátja öregséges, kenyere javát megette ladikját a fenyőmóló ingatag pallóján.
- Gyere csak, cimbora, húzódjunk mi most a gépház mögé a plajbászoddal és a kíváncsi kérdéseiddel egyetemben, nehogy még kifüleljék a partifecskék a mi titokzatos eszmefuttatásunkat - fogott karon, és ültetett le szíves vendéglátó módjára a szabad ég alatti műhelyének tákolmányos, rejtett lócájára.
- Hát maga meg ugyan miféle partifecskékről povedál? Egy fia frakkos madárka se sikladozik még e mi levegőegünkön! Talán még csak most tanácskoznak nagyban odaát a tengereken túl - szólottam volt a vándormadárkákról ekképpen, ám a jó öreg, tapasztalt mólómester nagyot csavarintott hirtelen mondókája zsinegjén:
- Hát én nem is az ég madaracskáira gondolok, bunkócskám, hanem azokra odafönt, a parton elpattalérozgató kemencebarát népségre, amely oly élénk és furfangos fantáziával fölfegyverkezve annyira önemésztő tolakodással és kíváncsisággal leskelődik ide lefelé, ide felénk az én kedveske, kicsinyke birodalmam irányába, hogy jobb inkább elbujdokolni darab időre árgus szemei elől erre az eldugott falócára, ni! - okítgatott türelemmel Fux apó, majd valami rejtekhelyről elővarázsolt egy jókora laposüveget eme kínálgató-biztató szavakkal:
- No hát akkor, édesecském, inkább ennek a nyakáját kapjad el, s csókolgasd meg inkább ennek a száját, ne pedig a tiszai boszorkányleányok szószátyár-pletykás ajkát vonjad a magadéhoz!
A zöld flaskóban kerítésszaggató epernedű csillámlott-ragyogott, majd néhány nyelet után alaposan tüzelt is már belülről, akár valami csudás, gyehennabéli sátán vasszögpörkölője a poklok legeslegalsó bugyrában...
- No, ugye hogy ilyen nedűt még életedben nem kortyoltál, te szárazföldi kujtorgó lélek? - dörrent reám szelídséges, mégis diadalmas mosollyal, miközben a föl-fölcsapódó, akkor ébredező harcsahalak villanásait figyelhettük meg mágiás álmélkodással, szemnyitogató odafigyeléssel.
- Nohát én, cukorgyári tedd oda, hozd ide kétkezi melós létemre csak akkor érezhettem magam igazán szabadnak, amikor és ahányszor lesétafikálhattam eme iszappartos, tiszaviráglárvától szitás, likacsos vízpartra, és minden búmat-bajomat-gondomat félretéve, elfelejtve, ringatózhattam kívül-belül a szurokmártással jól bekenceficélt ladikomban. Pecáim ezen idő alatt a vízben ázkolódtak, s én olykor-olykor még valami réges-régi nótára is fakadhattam, vagy éppen magam fabrikáltam a vízenjáróknak dukáló kacifántos rigmusokat pillanatnyi hangulatomhoz idomodván, ráhagyatkozva a folyó csalafinta árjának szeszélyeiről sodortatván...
Hát időnként kortyintgatva ilyesformán históriázgatott az én kelekótya Fux uram, akárha a csalódottak pokolra jutott lelkei beszélnének belőle e mágiás, látományos vasember tüdejét és húros hangszálait kikölcsönözve a maguk megnyugtató, játékos időtöltésére, netalán mélabús, önmarcangoló szertartásainak céljára.
- No meg azokra a korabéli nyálcsurgató halászleveskékre is élénken emlékszek ám, amelyeknek rúzsapaprikásos, nyelvbénító hajmás vize előtt éppen ilyenféle étvágygerjesztő epertargyit volt szokás szürcsölgetni étvágycsihelő gyanánt, utána meg olajos kalapú, aranygyantás, jóféle homoki bort nyeldekeltünk kedvünkre egészen korhelykedő magaviseletünk legvégső határáig - dörögte Fux, a hajós úr, elmacskásodva a tünékeny, tündéri múlt idő visszavarázsolt élményképei fölött meditálgatván a tovairamló folyótükör visszfényében.
- Mert tudd meg téntanyaló létedre, hogy istenuccse ugyancsak duhaj, hebehurgya természettel voltak bőséggel megáldva vagy megveretve azok az én korombéli, vízen furikázó hálós-madzagos emberek, azon szeleverdi, fura figurák, akárhogyan is csűrjük-csavarjuk a meztelen igazságot!
Támogatja-e még csúzos-fájós derekát jól befűtött banyakemencéjének kovászmeleg hordóhasán mostanában, e télderék hajóján, Fux uram?