És mielőtt még bárki rákérdezne: Jókai Anna nem rokona a híres magyar írónak, Jókai Mórnak...

• A pályafutását tanulmányozva többször is találkoztam azzal a megfogalmazással, hogy Jókai Anna csak későn, 34 évesen lett író. Ön is úgy érzi, hogy lekésett valamiről?

— Dehogy! Az ember akkor fog hozzá bizonyos dolgokhoz — kiváltképpen az alkotó munkához —, amikor lélekben is felkészült, úgyszólván megérett rá. Az, hogy az első publikált novellám csak 1966-ban jelent meg, majd két évvel később az első regényem, semmit sem vesz el, vagy ad hozzá annak értékéhez. Nem az a fontos, hogy hány éves az ember, csakis az számít, van-e mondanivalója a világ számára. Nekem mindig is volt, van, és remélem, lesz is.

• Hogyan tudta megállni a helyét a világban alkotó nőként, családanyaként és feleségként? Nehéz volt minden téren megfelelni az elvárásoknak?

— Soha nem hajtottam térdet az elvárások előtt. Engem nem lehet béklyóba kötni. Csak azt teszem az életben, amit szeretettel tudok véghezvinni. Ha nincs meg bennem az alkotói szabadság érzése, ha nem érzem úgy, hogy nyíltan, őszintén kiírhatom magamból a mondanivalómat, inkább nem is ragadok tollat. Így voltam a családalapítással is. Egy nagyon rossz házasságból kellett kilépnem, hogy egy másikban megismerjem az igazi boldogságot. Most már sajnos egyedül vagyok, de felneveltem két gyermeket, közben folyamatosan csak adtam az embereknek a műveimen keresztül. Persze rengeteget kaptam is tőlük: elismerést, szeretetet, bátorítást. És valljuk meg őszintén: egy családanyának, aki alkotómunkát végez a mindennapi teendői mellett, bizony gyakran nagyon nehéznek tűnik az élet. És hazudunk, hogy nem így van, hogy mi mindig mindent a maga idejében el tudunk végezni, hogy nincs az a feladat vagy nehézség, amelyet ne tudnánk megoldani, hogy csupán szervezés kérdése az egész... Hazudunk önmagunknak és az embereknek is. Mert bizony néha iszonyatosan nehéz a sok egyéb teendő mellett időt szakítani például az írásra, mert fáradtak vagyunk és kimerültek, vagy mert elromlott a mosógép, és kénytelenek voltunk kézzel kimosni a szennyest, miközben a gyerekkel tanulni kellett, ebédet készíteni, a másnapi feladatokra készülni... Nehéz, sokszor úgy érezzük, összerogyunk az iszonyú teher alatt, de nem valljuk be. Mint ahogy azt sem ismerjük el, hogy bizony mi sem vagyunk csodanők, csupán szenvedő, küzdő asszonyok, feleségek, édesanyák, akik az alkotómunkájuk révén egy kicsivel többet tesznek a nemzetükért, az emberiségért, mint mások. Nekünk is vannak szörnyű napjaink, tudunk kócosak és feszültek lenni, és csak annyiban különbözünk az „átlagos” nőktől, hogy felül tudunk kerekedni mindezen. Nem vagyunk mi sem csodanők, hiszen olyan nem létezik. Csupán a Nő létezik, minden csoda, öröm és élet forrása.

• Egy regényében megjelent mondatáért sokan támadták. Az a bizonyos mondat így hangzik: „Hiába lesz forrás, ha nem lesz edény, ami felfogja.” Hogyan élte meg ezt és az ehhez hasonló támadásokat?

— Eleinte nehéz volt megküzdenem az érzéssel, hogy bírálnak, hogy vannak olyanok, akik belemagyaráznak bizonyos dolgokat az általam leírt gondolatokba. De megembereltem magam, és felvértezve néztem farkasszemet a kritikusaimmal. Félreértés ne essék: a kritikusok meglátásait, ha azok helytállóak és építő jellegűek, mindig is elfogadtam, sőt meg is köszöntem. Sajnos azonban sokkal többen voltak azok, akik a régi egypártrendszer szekértolóiként — természetesen politikai indíttatásból — bírálták a soraimat. Emlékszem, egy élő televíziós műsorban mutattuk be az akkor megjelent regényemet. Meghívtak két igen szókimondó férfi kritikust is, aki azt gondolta, hogy egy aránylag fiatal, negyven-egynéhány éves — hozzáteszem: még javában képernyőképes — írónőt szétcincálhat a kérdéseivel és a bírálataival. Hát, talán mondanom sem kell, hogy ez nem sikerült. Sőt, az egyikük később azt nyilatkozta, hogy én egy olyan személy vagyok, akivel ha vitába száll az ember, csak a lépcsőházba kilépve jut eszébe, mit is akart mondani.

• Számos műve jelent meg, melyben a férfi és a nő kapcsolatát elemzi...

— A legnagyobb szívfájdalmam az, hogy a legtöbben félreértelmezik a férfi és nő közötti egyenjogúságot. Nem véletlen, hogy két különböző nemű ember együtt éli meg a szép, néha küzdelmes életét. Egymásra vagyunk utalva a világban: a férfi és a nő. Nem tud létezni egyik a másik nélkül, vagy ha mégis, az már meddő élet. Ezt a gondolatot próbáltam beleszőni ama bizonyos mondatomba, amelyben a forrás és az edény jelképesen szerepel. A forrás maga a férfi, az edény pedig a nő, aki azzal, hogy gyermekeket szül, a nemzet fenntartásához járul hozzá. Kiábrándító, hogy a mai lányok, nők mennyire „elférfiasodtak”, átvették a férfiak jellemvonásait. A mai modern nő legfőbb ismérve a karrierépítés, az agresszivitás és a hisztéria. Nem ezek a valódi női feladatok. Az agresszió helyett a nő legyen határozott, a hisztériázás helyett inkább legyen érzéki. Árasszon szeretetet, lényéből sugározzon a nyugalom, a kiegyensúlyozottság és a határozottság. És küzdjön, szenvedjen, ha kell! Érje el a céljait, de soha ne lépjen ki az érzéki, megértő nő szerepéből. A boldog párkapcsolatok, házasságok alapja pedig az, hogy vegyük magunkra egymás terheit, hiszen minden embernek a saját terhe a legnehezebb. Ha átvesszük az övét, miközben ő átvállalja tőlünk a miénket — máris felére csökken a súly. Hozzunk a párunknak kényelmes papucsot, amikor fáradtan megérkezik a munkából, kérdezzük meg tőle, milyen napja volt. Hallgassuk meg, ha mesélni van kedve, és hagyjuk, hogy ő is kényeztessen bennünket. Ne emeljünk falat magunk köré csak azért, mert úgy hisszük, a modern világ követelménye a karrierista, kemény és férfiasan határozott nő! Legyünk nyitottak és kedvesek, segítőkészek és megértők. Egy igazi nőnek mindez a zsigereiben van, éppen ezért nem esik nehezére nőnek lenni. A baj ott van, ha ezeket a kizárólag hölgyekre jellemző tulajdonságokat nem érezzük, vagy nem tudjuk felszínre juttatni. Mert ha a házasságok, a párkapcsolatok zátonyra futnak, úgy a nemzet fennmaradása is veszélybe kerül. Kell a forrás és kell az edény is — a kettő együtt teheti folytonossá az életet... — zárta a beszélgetést Jókai Anna kétszeres Kossuth-díjas író és költő.