Még ha talán meg is szólnak bennünket olykor ezért — mintha a közhelyesség vétkébe/bűnébe esnénk —, de hát akkor is az 1848-as forradalom és szabadságharc kiemelkedő alakjai ők, életútjuk gyakorlatilag összeforrott az akkori eseményekkel, nehéz is volna őket „leválasztani” mindarról, ami ezekben a hónapokban történt. Sőt, talán bocsánatos „kihágás” még az is, hogy politikusok az ünnepi, alkalmi beszédeikben rendre igyekeznek holmi párhuzamokat keresni az egykori nagyságok élete és napjaink, tehát az aktualitásaink között.

A valódi párhuzamokat azonban a leggyakrabban nem is kell megmagyarázni, mert nyilvánvalóak. Sok esetben… Vagy inkább: alapesetben! Ami már csak azért is fontos, mert ez teszi egy átlagos történelemóránál többé, a legtöbbször személyesként is megélhetővé az ünnepet, a jubileumot, az emlékezést.

A BBC History című történelmi magazin magyar kiadásának tavaly márciusi száma például egy interjúval reflektált a forradalom és szabadságharc évfordulójára, s ennek egyik bekezdésében izgalmas összevetést figyelhettünk meg. Hermann Róbertet, a forradalom és szabadságharc eseményeinek kutatóját Lőrinc László kérdezte:

„Ki tehet a nemzetiségekkel kialakult konfliktusról, a magyar vagy a másik fél?

— Utólag egyszerű okosnak lenni. A magyarok az »egy politikai nemzet«-ben gondolkodtak, ami nem jelenti azt, hogy erőszakosan asszimilálni akarták volna a társnemzeteket, hanem azt gondolták, hogy a törvényhozás, a megyei közigazgatás és az államigazgatás nyelve legyen magyar. Ez a felvetés azért nem nélkülözött bizonyos észszerűséget. Manapság is ritkaság az olyan állam, amelyet két nyelven igazgatnának, akkoriban meg ilyesmiről szó sem lehetett. A horvátokra pedig ezt sem akarták ráerőltetni. Annak meg örülni kell, hogy nem az európai modellben gondolkodtak Kossuthék, mert akár az angol—ír viszonylatot vesszük, akár a porosz—lengyelt vagy az orosz—lengyelt, ott egyértelműen nagyon durva nemzetiségi elnyomás volt. Még az egyházi szervezetet is korlátozni akarták, sőt Bismarck a lengyelek kiirtásának gondolatát is fölvetette. Viszont máshol az uralkodó nemzetek számban is abszolút fölényben voltak, például a franciák a bretonokkal, baszkokkal szemben, és amíg ezeknek a kisebb nemzeteknek nem nagyon volt »hátvédjük«, addig itt összességében a nemzetiségek többen voltak, mint a magyarok. A szerbek mögött ott volt a félig független Szerbia, a románok mögött Havasalföld vagy Moldva, és például Erdélyben a románok abszolút többséget alkottak, mind a magyarokkal, mind a szászokkal szemben. Továbbá mind a román, mind a szerb, mind a horvát nemzeti mozgalomnak volt egy katonai bázisa, a Határőrvidék, vagyis követeléseiknek fegyverrel is nyomatékot tudtak adni. Nem akarom rájuk hárítani a felelősséget, az sem volt normális, amikor a 19. században minden felelősség a nemzetiségieké volt, itt inkább arról van szó, hogy ahogy a 19. században a magyarok oldalán megjelent a nemzeti fejlődés iránti igény, nyilván a másik oldalon is megjelent ugyanez, és a kettőből következő igényeket nagyon nehéz lett volna összecsiszolni.”

S tegyük hozzá gyorsan: főleg háborús körülmények között nehéz az ilyesmit hideg fejjel, ép ésszel, racionálisan összecsiszolni. Hiszen a forradalom alapvetően háború, a szabadságharc is harc volt, mely majd a tavaszi hadjáratban csúcsosodott ki később. Felettébb nehéz ilyen körülmények között racionális döntéseket hozni. S lényegében ebben áll a politikum felelőssége. Mert könnyű persze ünnepi alkalmakkor és jubileumokon hangzatos, közhelyekkel teletűzdelt nagy beszédeket mondani, de egy „felelős kormány” éppen azért felelős, hogy a kellő pillanatban, a forradalmi hévben is meg tudja őrizni döntéshozói racionalitását. S ha ebben a történetben azt vizsgáljuk, hogyan álltak helyt Kossuthék, akkor bizony el kell ismernünk, hogy több esetben is késve ismerték fel a helyzetet: akkor hozták meg a helyes döntéseket — s így például akkor adták/ígérték meg a nemzetiségeknek a megfelelő és az igényeiket is kielégítő jogokat —, amikor már semmiképp sem lehetett volna érvényt szerezni nekik. Amikor a nemzetiségek már ellenük fordultak… Pedig a céljaik valójában nagyjából azonosak voltak — ahogy Hermann Róbert is megfogalmazta az idézett interjúrészletben: a nemzeti fejlődés iránti igény — csak a megvalósítás útjai akkor már szétváltak. Hiszen például addigra a császár már többet ígért — s bizony épp a magyarok kárára. Mintha egyfajta licit működött volna ebben is.

Ezért borsódzik a hátam például manapság is, ha évszázados, régi, történelmi eseményekkel kapcsolatban — legyen szó akár az 1848-as forradalomról és szabadságharcról, de akár Trianonról is — kultúrfölényről beszélnek történészek és önjelölt ítészek, de még a hétköznapi kommentelők is az interneten. Mert kultúrfölényről csak akkor beszélhetünk, ha az egyik felet lenézzük — mindig épp azt, amelyik az összevetésünkben nincs fölényben. És ugyanabban a pillanatban annak elnyomásáról is tanúskodik a helyzet… Márpedig ilyen tárgyalási pozícióból nem lehet kiegyezésre, megfelelő megállapodásra jutni, s különösen nem az érzelmileg is fölfokozott forradalmi időszakokban. Az pedig, ha egy társadalomban — egy államban, egy országban — kultúrfölény alakulhat ki bárkinek a javára is, az addigi politika elhibázottságát jelenti, s bizony mindenképp fölveti az asszimilációs törekvéseknek — a legenyhébb esetben is — a gyanúját. Hiszen ez azt is jelenti egyúttal, hogy nem kapja meg a megfelelő oktatási lehetőségeket, nem áll módjában kellő számú értelmiséget, tájékozott középosztályt kinevelni, és a csuda tudja, még ezernyi más módon is sérülnek a jogai.

Sokan úgy tartják történészberkekben, hogy Kossuth elképzelése a Duna menti köztársaságról épp a korábban elkövetett hibák felismerése volt, s csak annyiban késett el, hogy mire előállt vele, Bécstől már minden olyan ellenfele — lehetséges partnere — megkapta a megfelelő ígéreteket, akivel összefoghatott volna a megvalósítás érdekében.

És akkor most gondoljuk végig: úgy tűnhetett, hogy a fentiekben eddig minden a történelemről, 1848-ról, a forradalomról és a szabadságharcról szólt, pedig mindvégig a jelenünkről beszéltünk. Itt vannak nekünk a párhuzamok, amelyek önként kínálják fel magukat, észre sem kell őket vennünk, hiszen annyira nyilvánvalóak. A dolgunk — ha van velük egyáltalán bármi is — csak annyi lehet, hogy a megváltozott körülményekhez, az időközben végbement társadalmi változásokhoz és átalakulásokhoz viszonyítva értelmezzük őket. Belátom, olykor ez a feladat sem kicsi, mégsem kell hozzá kardot rántani, megoldható egy helyben, ülve, a „széket melengetve” némi gondolkodás árán…