Sípos Tibor: ,,A festmény nem képrejtvény. Hatnia kell az érzékekre.'' - Fényképezte: Szabó Attila

Sípos Tibor 1946. január 29-én Óbecsén jött a világra parasztszülők gyermekeként. Gyökereihez mindvégig hű maradt, annak hagyományait és értékeit hivatásába és művészetébe is átmentette. Jogászi és ügyvédi praxisa során a vagyonjog terén elért eredményei hoztak számára elismerést. Elvitathatatlan érdeme például a bácsföldvári katolikus temetőnek az egyház tulajdonába való, bírósági végrehajtás útján történt visszaszármaztatása. Festői tehetsége egyetemistaéveiben bontakozott ki. Az eltelt negyven év alatt csaknem száz önálló tárlata volt Vajdaság- és Európa-szerte, továbbá a tengerentúlon is. Szabadművészi státuszát 1992-ben kapta meg. Alapító tagja az óbecsei Képzőművészet-kedvelők Körének, valamint a Than Fivérek Értelmiségi Körének, ezen belül pedig az Alkotók és Újítók Klubjának.
- A második világháború ejtette sebek gyógyításán fáradozott még az ország, de már a társadalmi változások szele is érezhető volt, amikor megszületett. Bizonyára nem volt könnyű akkoriban egy szállási gyermeknek kibontakoztatnia tehetségét. Kitől örökölte művészi hajlamát?
- Szüleim szegényen, de elszántan kezdték meg közös életüket a törökbecsei út menti tanyán. Négy gyermekük született, két lány és két fiú, én vagyok a legfiatalabb. Sem én, sem a testvéreim nem szégyelltük soha paraszti származásunkat, sőt úgy éreztük mindig, hogy ez a környezet nevelt bennünket egyenes tartású, igazságszerető emberré. A szántóvető ember élete nem épp mesebeli, de nekem szép volt, és sohasem esett nehezemre a munka. Édesapám tekintélyt parancsoló, távolságtartó személy volt, de nagyon szeretett bennünket, és soha semmit nem vont meg tőlünk. A munka szeretetére ő tanított meg bennünket, mondván: ,,Ha te magad nem tudsz valamit megcsinálni, akkor hogyan parancsolhatod azt meg valaki másnak?'' Tehát amit lehetett, magunk oldottuk meg a saját eszünkkel és kezünkkel. (Talán innen a barkácsolási és újítási szenvedély, aminek köszönhetően még ezt a házat is magam emeltem fel). A szüleim szívósságának meg is lett a gyümölcse. Volt traktorunk, cséplőgépünk. Ennek ellenére édesapám állandóan tanulásra buzdított bennünket, hangsúlyozván, hogy a földet és a kapát mindig megtaláljuk a helyén. Testvérbátyám Zágrábban vegyészdoktori titulussal egyetemi tanár, én jogászként diplomáztam ugyanott, az egyik nővérem varrónő lett, a másik viszont a háztáji gazdálkodásban lelte meg örömét.
- Tehát valamiképp mégiscsak munkálkodott magukban a becsvágy?
- Azt hiszem, ezt örököltük. Apai nagyanyám talpraesett, furfangos, keménykötésű és konok asszony volt. Mindig olvasta az újságokat, és a politikában is tájékozott volt. Ennek köszönhetően még a rekvirálók eszén is túljárt. A városban volt egy háza, melyben albérlők laktak. Amikor arra került volna sor, hogy ezt is elkobozzák, mint a földjeinket és az összes ingóságunkat, ő ezt az épületet átalakíttatta istállóvá, és így megmaradt a tulajdonában. De az anyai nagyszüleim története is mesébe illő. A madarasi Józsa Antal nagyapám egy ágrólszakadt, nincstelen szerelmes férfi volt, amikor megszöktette a dúsgazdag Versánszki Máriát, akit ezután a családja kitagadott. Kellett ahhoz igencsak nagy adag büszkeség és elszántság, hogy megmutassák, nem szorulnak senki jótékonyságára. Tisztességesen fel is nevelték gyermekeiket, akik később szétszéledtek a nagyvilágba: Argentínába, Uruguayba, Amerikába...
- Hogyan élte meg a bajusztépő időket?
- Amikor a szállást lebontották, úgy éreztem, gyökértelenné váltam. A verseimben és a korai festményeimen vissza-visszatérő motívumok a gyermekkori élmények: a felkelő nap, a déli izzó napkorong, a vöröslő naplemente, az alföldi rónaság szelíden hullámzó zöldje. S ezek a szemhéj mögötti látomások mindig feltöltöttek erővel. Apánk különben semmit sem titkolt el előlünk, minden szörnyűségről beszámolt. Egyszer felment Belgrádba is a hozzá hasonlóan kisemmizett parasztokkal. Talán az ő igazságszeretete vezetett a jogi pálya felé. Nem tudom. De nem bántam meg a választásomat. Csodálatos élmény megélni, megtapasztalni egy rendszer működésének a logikáját - merthogy a jog az életet szabályozó nagy rendszer. Mint ahogyan az volt a Biblia is.
- Hogyan került az irodalom vonzáskörébe?
- Olvasni és írni Arany János Toldijával tanultam meg, mert más tankönyvünk akkor nem volt. Felemelő érzés volt. Aztán az óbecsei Petőfi Sándor Általános Iskolában Simonyi Mária személyében olyan történelem szakos tanárnőt kaptunk, aki nagy hangsúlyt helyezett a szakköri tevékenységre. Ezeken az összejöveteleken teljes szabadságot élvezhettünk - a tudásunk gyarapítása érdekében. Londonról tanulva pl. nemcsak a Louvre-ról meg a híres Mona Lisa képről hallottam, hanem Kossuth itt tartott beszédéről is. Az első diáklapot is a mi generációnk indította el. Aztán átkerültem a zentai gimnáziumba, ahol megszűnt ez a nyüzsgés. Ekkor írtam első versemet, melyet aztán a magyar irodalmi szakkörön felolvastam, s Edelényi Gábor rögtön átadta nekem a csoport vezetését. Ez jó motiváció volt a számomra, mert csakhamar megszerveztem a középiskolások havi önképzőköri összejövetelét, mely aztán később, mint kiderült, kitűnő alapnak bizonyult a KMV elindításához. A körünkbe tartozott Sinkovics Péter, Fischer Jenő, Balogh István, Vicei Károly, Soós József, Bánszki Mária, Varnyú Ilona...
- Érettségi után, 65-ben Zágrábba vette az irányt? Miért épp oda?
- Ez családi hagyomány volt, már unokatestvéreim és bátyám is ott tanultak. Csakhamar odaérkezésem után bekapcsolódtam az Ady Endre Kultúrkör munkájába, melynek előbb titkára, majd elnöke lettem. Sok munka és utánajárás árán a hétvégi táncrendezvények megszervezésével az anyagilag padlón heverő egyesületet sikerült jól működő, a saját lábán is megálló társulattá fejlesztenem. Most ünnepelte fennállásának 70. évfordulóját. Büszke vagyok arra, hogy ebben az én kezem is benne volt, hogy ilyen hosszú életet megélt. No de mivel nagyon hiányoltam a szereplést, a közönséget, elkezdtem festegetni. 1969-ben meg is tartottam első önálló kiállításomat. Azóta meg már bejártam a fél világot - leleményességem és kapcsolataim révén. A festés nekem nem a hétköznapi gondoktól való menekülés, hanem önmagammal való szembesülés, az őszinteség és a teljes szabadság csodás egyvelege. Nem voltak mestereim, autodidakta módon sajátítottam el minden műhelytitkot, melyet most szívesen átadok, ingyen, a tanítványaimnak. Sohasem vettem részt pályázatokon, és sohasem érdekeltek a díjak. A Magyar Életfa Díj bennem olyan érzést keltett, mint amikor az ember egy régi kedves ismerősével találkozik az utcán, s boldogan egymásra köszönnek. Most egy közösség ismert rám és köszöntött fel. Ennélfogva a gesztus jelentősége is igen nagy a számomra.