— Kezdetben ötévente találkoztunk, az utóbbi évtizedben pedig már minden évben. Ezt a tíz, számunkra nagyon fontos eseményt én szerveztem meg. Főként Zentán került rájuk sor, most viszont megbeszéltük, hogy jövőre Magyarkanizsa lesz a helyszín, de korábban is tartottunk máshol találkozót, Martonoson, Adán vagy éppen Szabadkán — mesélte Rácz Szabó Ferenc. — A két osztály nagyon összetartó volt, a diákok szinte egész Vajdaságból érkeztek, mert akkor csak Szabadkán volt kereskedelmi iskola. A két osztályfőnök is megérdemli, hogy megemlítsem a nevüket, a miénk Radomir Babin volt, a másik osztályé Kopilović Tiberje. Az egykori osztálytársak közül jó néhányan külföldön, Ausztráliában, Kanadában, Svájcban, Németországban élnek, és sokan már el is haláloztak. Rájuk és a tanárainkra, akik közül már szinte senki sincs az élők sorában, mindig kegyelettel emlékezünk. Az órák kilencven százalékán szerb nyelven folyt az oktatás, de felelni magyar nyelven is lehetett. Mivel én mindkét nyelvet nagyon jól beszéltem, az osztályban én fordítottam azoknak, akik nem tudtak szerbül.

Rácz Szabó Ferenc azt is felidézte, hogy amikor délutánosok voltak, akkor délben indultak el otthonról, és este tízkor érkeztek haza. Sinbusszal közlekedtek, mely abban az időben még rendszeresen járt, habár már akkor is előfordult, hogy meghibásodott.

— Egyszer Magyarkanizsánál állt le, gyalog indultunk haza, Zentára, de szerencsére félúton felvettek bennünket — emlékezett, és hozzátette, hogy reméli, még nagyon sokáig találkozhatnak minden évben a volt szabadkai Kereskedelmi Iskola diákjai.