Hallatlanul bátor dolog történt egy héttel ezelőtt: a miniszterelnök véget vetett 16 év hazudozásának! Sokan erről szeretnének meggyőzni bennünket. Szinte csak az ő hangjukat hallani. Ezt üzeni a hangadó média, persze nem nyíltan kifejtve, hanem burkoltan, sejtetve. Az ugyanis a leghatásosabb kifejtés, amely heuréka-élménnyel jutalmaz, elhiteti a hallgatóval vagy az olvasóval, hogy ő maga jött rá arra, amire tulajdonképpen rávezették.
Kétféle retorikai módszer jelenik meg itt: az egyik az eljátszott őszinteséggel operál, a másik a sejtetés eszközével él. Egyetértek Nádas Péter íróval, hogy a Gyurcsány-beszéd -- trágárságaival együtt -- kiváló retorikai teljesítmény volt. De akkor úgy is kellene kezelni, nem pedig az igazmondás hallatlan csúcsteljesítményeként és a katarzis nagy pillanataként!
A szofisták óta a szónoklás mesterségének a hatékonyság a mércéje. Az a jó szónoklat, ami a maga oldalára állítja a hallgatóságot. Az már kevésbé fontos, mondhatni: mellékes, hogy ezt a célt milyen eszközökkel éri el a szónok. Tipikus példája ennek a hírhedt balatonöszödi beszéd: meggyőzni kívánja a párttársakat, hogy kellemetlen, a megélhetési politikusok egzisztenciáját hátrányosan érintő lépések megtételére van szükség. A szónoklat célja nem a beismerés, nem is az eddigi téves viselkedés- és gondolkodásmód átértékelése, hanem az igen kicsikarása a várhatóan ellenkezést tanúsító párttagoktól. Szó sincs itt őszinteségi rohamról, ez teljességgel ellentmondana a Gyurcsány Ferencről egyre világosabban körvonalazódó képnek. A miniszterelnök politikai szerepjátékának a lényegi eleme, hogy gesztusaival, viselkedésével, retorikájával őszinteséget színleljen (kurva nagyot, mint amilyen jelzővel ezt a kis országot illette). Ezt teszi médiaszereplése kezdetétől fogva, s még senki se vette volna észre?
Beismerésről semmiképp sem beszélhetünk, legföljebb a tények utólagos bevallásáról: annak, hogy a kormány a manipuláció minden eszközét felhasználta a választók megtévesztésére, s miután nyilvánosságra került, annak az elismerése, hogy tőle származik a minősíthetetlen tartalmú beszéd. Egy harmadik tény bevallása is megtörténik a szónoklatban: annak, hogy Magyarország válságos helyzetben van, a reformok immár elodázhatatlanok. Ennek az egyébként közismert ténynek a kimondása a beszéd kevés pozitívuma közé sorolható. A pozitívumot azonban rögtön hatástalanítják az elhangzó, megsemmisítő tények. Tanácsadóként, miniszterként, majd miniszterelnökként mit tett Gyurcsány Ferenc az ismert helyzet megszüntetése érdekében? Ő maga mondja ki a beszédben, hogy mit. Azt is bevallja, hogy miért nem tett semmit. Most mégis ő volna a legalkalmasabb a reformok véghezvitelére? Antidemokratikusan és hallatlan pökhendiséggel és/vagy makacssággal kizárólag a saját reformelképzeléseit tartja helyénvalónak, s azokból jottányit sem hajlandó engedni. Mintha egy személyben rendelkezne a bölcsek kövével.
A médiatúlsúly csúsztatásaival, elterelő hadműveleteivel, nyilvánvaló pártatlanságával serényen asszisztál neki ehhez. Beismerésről beszélnek lelepleződés helyett. A tüntetések kapcsán kizárólag az okozatra szorítkoznak: mintha a kiszivárogtatott beszédnek, Rudi Zoltán elfogulatlannak véletlenül sem nevezhető hozzáállásának, valamint a rendőrség szakmailag rossz fellépésének semmi köze sem volna a később történtekhez. Orbán Viktoron igyekeznek számon kérni a hazugságot, s nem azon, aki lelepleződött. Úgy festik le a helyzetet, hogy a jelenlegi miniszterelnök a reformok véghezvitelének az egyedüli biztosítéka, lemondatásával azonnal apokaliptikus állapotok következnének be.
A parlamenti többséget élvező kormánykoalíció ne lenne képes egy Gyurcsány Ferencnél alkalmasabb személyt találni a miniszterelnöki pozícióba, aki a reformok folytatásának a biztosításával kezdhetné a működését megnyugtatva ezzel az elbizonytalanodó nyugati pénzvilágot, miközben a leváltással véget érnének az oka fogyottá lett tüntetések is? Vagy áldozati báránynak szánják, a megszorítások véghezvitele után kívánják eltávolítani, hogy magával vigye azok ódiumát is? Mit gondoljunk erről? S komolyan hiszik, hogy egy ilyen személyiséget a jövőben könnyedén leválthatnak, ha most minden következmény nélkül túlélheti a botrányt?
Ezeket a kérdéseket már a MSZP és az SZDSZ vezető politikusainak kellene föltenni. A médiumok legnagyobb részének a jelek szerint esze ágában sincs igazi, helyén való kérdéseket föltenni. A kiszolgálók már ötödik éve folytatják a tragikomédiát: a kormány helyett folyamatosan és minden helyzetben az ellenzéket kritizálják. Legalább 10 éve démonizálják Orbán Viktort, meg kell adni, rendkívül hatékonyan és hozzáértően, s most hogy Gyurcsány Ferenc személyében leplezetlen valójában ott áll előttük az a politikusi alkat, akivel váteszi átszellemültséggel 10 éven keresztül riogattak, miután sikeresen falra festették az ördögöt, és megjelent, most minden erejükkel a védhetetlen védelmezésén ügyködnek. Mit gondoljunk erről? Mit gondoljunk ezek után a magyar média pártatlanságáról vagy a közszolgálatiság hivatásáról? A napokkal ezelőtt nyilvánvalóvá vált, demokráciát veszélyeztető katasztrofális helyzetképek sorába, a lappangó erőszak fellobbanása és a hazudozáson rajtakapott miniszterelnök mellé nem kellene odasorolnunk a pártatlan média hiányát is?