A magyar író, humorista, műsorvezető, dramaturg, érdemes és kiváló művész, show-man, számtalan díj birtokosa nem titkolja, hogy néhány nappal az óbecsei fellépés előtt töltötte be hetvenedik életévét. Hogy ez sok vagy kevés, erről nem beszél, de rajta vagy a módon, ahogyan megszólítja a közönséget, nem tűnik soknak, inkább elegendőnek. Elég, mert vitathatatlan a mögötte lévő tapasztalat, és nem sok, mert minden témába képes beleszőni valami újat, addig még nem közöltet, közben teret hagyva a jövőben közlendőnek.

Az estre, melynek egyetlen szereplője ő volt, idejében érkezett. Lezseren fogadta az újságírók kérdéseit, és adta meg a válaszokat gondolkodás nélkül. Színházi élet — régen és most, humor — egykor és manapság, kimondható szavak vagy sípszóval elcsendesítő, tökéletesen érthető gondolatok. Vallomás, hogy nem árok van számára, hanem híd a művészi élet, a publikáció, a dramaturgia, a fellépés és a magánélet között. Minden kérdésre tudja a választ, vagy ügyesen kitér, közben befelé nevet.

Magáról azt vallja, hogy úgy érzi, nem változott. A jó poént egy régi példával magyarázza meg: a takarítónő az őrület határát súrolja — körülötte nevetnek. Ő is nevet. A humor őszinte műfaj, állítja. A néhai Jugoszlávia ismertebb és számára kedves helyeit meglátogatta. Nem először jár Vajdaságban, ismeri az itt élők mentalitását, tudni véli, mit hol lehet előadni. Az élet történéseit, a munkájával kapcsolatos kritikát megtanulta elfogadni.

Az újságírók elengedik. Végre bejut a terembe a közönség. Telt ház.

Leül a színpadra helyezett asztal melletti széken, még hallgat, de a közönség megelőlegezi a mosolyt. Ismerik. Belekezd. Egy rövid ideig „tartja” a szék, majd feláll, közben mondja tovább. Ismert, mégis meglepetésként hat a rá jellemző összpontosítás, annak ellenére, hogy nincs előtte emlékeztető jegyzetfüzet, a szavak keresése elmarad, lazán pereg a megkezdett történet, melyet elkalandozás követ egy másik eseménybe, majd váratlan visszatérés az eredetibe, ami folyamatosan leköti a jelenlévők figyelmét. Mondaná tovább, mert még csak az elején tart, de nem hagyja a fel-felzendülő taps. Sorjáznak a humor szikrái. Úgy tűnik, az idő megállt, pedig észrevétlenül elszökik.

Elköszön. A taps visszabiztatja. Folytatja, mintha percekkel előbb abba sem hagyta volna. Énekel is. A szöveg, a téma vagy az előadásmód mosolyt rajzol az arcokra, aztán hangossá válik a nevetés, és még erősebbé a taps.

Meghajol, kimegy. Nem szűnik az ováció. Természetesen visszajön. Egy újabb humorbonbonnal.

Elsöprő a siker!