Ezek a cikkek a maximális kizárólagosságra építve, a történelmet egyetlen szemszögből közelítve, az igazságot a féligazsággal és hazugsággal összemosva, s így tolmácsolva, kizárólag az egykori győztesek dölyfös gőgjével ugyanazt a majd egy évszázados retorikát alkalmazzák, amit például 1922. március 15-én, nemzeti ünnepünkön a Versecen, Slavko Miletić szerkesztésében megjelent Vojvodina radikális lapban is volt szerencsénk olvasni már: „(...) Bácskában a templomokban rejtett magyar zászlókat találtak, melyeket istentisztelet idején, mint szentséget mutattak a hívőknek. (…) És ezek a magyarok szemrehányásokat tesznek nekünk velük szemben tanúsított bizalmatlanságunk miatt. De nem csak hogy szemrehányásokat tesznek, hanem fenyegetőznek is. Annyiban fenyegetőznek, hogy állandóan hivatkoznak jogaikra (melyeket nem ők szereztek meg), melyek különböző szerződésekkel, Népligával, stb. vannak biztosítva. (...)”

Ismétli magát bizony a történelem, elég ha csak megkeressük az interneten a Večernje Novosti március 30-án a belgrádi magyar nagykövetnek írt válaszát, miután Nikowitz Oszkár nagykövet reagált az újság egy előző cikkére, ahol a magyar közéletben nem feltétlenül a szakmai pártatlanságukról és objektivitásukról elhíresült szerb történészek fejtették ki véleményüket Magyarországról és annak politikájáról. Az újság válaszában a rég jól bevésődött erőfölény reflexéből, akárcsak kilencven évvel ezelőtt Miletić és a sértő, mi több megalázó fasiszta megbélyegző címkézésből kiindulva többek között, például arról oktatja ki a magyar diplomáciát, hogy az nem átallott a Zombor melletti Telecska templomában a „fasiszta” honvédeknek  emléktáblát állítani.

A belgrádi magyar nagykövet, amikor mindkét levelét, válaszát megírta — és ezért köszönettel és tisztelettel szorítjuk most meg baráti kezét —, semmi mást nem tett, mint ami minden tisztségét felelősen betöltő, hazáját, nemzetét tisztességesen és alázattal szolgáló közhivatalnok erkölcsi parancsa, alapvető kötelessége: nem meghunyászkodva, esdekelve és megalázkodva, hanem egyenes gerinccel és emelt fővel, az igazság erejével és a tények ismeretének a birtokában reagált azokra a nem is vádakra, hanem egyenesen rosszindulatú rágalmakra, amelyet az említett sajtó, majd azt követően más médiák, internetes portálok is a bevésődött sztereotípiákra és régi reflexekre utalva, céltudatosan csúsztatva, a bizalmatlanság újbóli elhintésével, a régi sebek feltépésével a magyar—szerb viszony rombolása céljából jelentetett, jelentettek meg. Nem kívánunk ezekkel a rágalmakkal foglalkozni, azt megtette Magyarország belgrádi nagykövete, aki válaszaiban sebészi pontossággal, érvekkel és megkérdőjelezhetetlen tényekkel alátámasztva pontról-pontra cáfolta meg a cikkekben sugalltak hamis voltát, valótlanságát.

Az már viszont sok(k), ahogyan az említett újság a balkáni cinizmus és ok-okozati események kiforgatásának az összes tárházát felvonultató eszköztárával a diplomácia legalapvetőbb normáit semmibe véve, sértő módon és elfogadhatatlan tónussal kioktatja Magyarország nagykövetét, s ezáltal Magyarországot, annak állampolgárait történelemből, a demokráciából és a kettős mércéből, Magyarország nemzetközi, nagyhatalmi, vagy ahogyan a Večernje Novosti fogalmaz — minő véletlen? — berlini megítéléséről. Teszi ezt akkor, mikor szerzője pontosan tisztában van azzal, hogy ez a kép egészen bizonyosan fényévekkel jobb attól, amit a szerbiai politikai elitről alkotott és a múlt heti fejlemények tükrében ismét alkot(hat) a világ közvéleménye, s amelyik elit az elmúlt két és fél évtizedben fantasztikusan félreismerve és félreértelmezve a világpolitikai erőteret és erőviszonyokat, a nemzetközi jogot és erkölcsöt, önnön mitizált nagyságától és felsőbbrendűségi attitűdjétől megrészegedve olyan hisztérikus állapotba kergette önmagát, amelynek következményeivel a mai napig nem képes és nem is hajlandó szembesülni.A magyar—szerb megbékélés reményében ezért ajánljuk a Večernje Novosti és a Politika napilapok közvélemény formáló elitjének a figyelmébe Erdő Péter, Magyarország hercegprímásának tavalyi, történelmi jelentőségű beszédének egy részletét: „A gyűlölködés, az antiszemita, a rasszista beszéd és cselekvés mindig mérgező. Mindegy, hogy ki teszi vagy mondja ezt, és mindegy, hogy miért, milyen okból vagy milyen célból — mindig elfogadhatatlan. Ha ebben egyetértünk, ha ezt elismerjük — és nemcsak elméletben, hanem a gyakorlatban is —, akkor van esélyünk. Akkor megtaláljuk azokat a közös erkölcsi alapokat, amelyekre életünket, országunkat és jövőnket építhetjük.”
Önök, Uraim, vajon, képesek-e erre?