— Tudom, hogy csodák csak a mesékben vannak, de úgy érzem, valakit talán megérint a történetem, akad egy olyan segítőkész, sokat tudó ember, aki legalább tanácsot ad, mit kell tennem — mondja magába roskadva az asszony, akit huszonkét éves fia is elkísért. — Nem azért jöttünk ketten, mert egyedül nem tudom elmondani a dolgokat, hanem azért, hogy tanulja meg idejében, milyen az, ha az ember szegény. Mert annak, akit a földbe döngöltek, mindenképpen fel kell állnia, hogy továbbvigye a keresztjét — elsősorban a gyerekei, de önmaga miatt is.

Nagyon szegény családban nőttem fel, a szüleim kétkezi munkások voltak. A hat évvel idősebb bátyám volt anyám szeme fénye, engem mindig mindenért megszidott. Általános iskolába jártam, amikor az apám egy motoros balesetben meghalt. A bátyám felnőtt, megnősült, egy fia született, aki legényként ugyancsak közúti balesetben vesztette életét. Mivel anyánknak volt egy testvére Amerikában, a bátyám — miután elvált a feleségétől — a nagynénihez költözött. Hátralévő éveit Texas államban élte le, ott ismerkedett meg egy idevaló, háromgyerekes, férjezett nővel, aki el is hagyta érte a családját, és jó idő múlva össze is házasodtak. A bátyám szorgalmas ezermesterként feltalálta magát: a családi ház mellé műhelyt is épített, melyet sikeresen fel is virágoztatott.

Nem nagyon tartottuk a kapcsolatot, anyának csak időnként jelentkezett, de ennél többre nem tartott igényt. Amikor apa meghalt, anyám megörökölte a családi ház ráeső részét, a bátyám úgyszintén, én pedig a négy kapa gyümölcsöst és a rajta lévő kis kunyhót kaptam, mely még a nagyszülőké volt. Anyám időközben összemelegedett egy bácsival, aki kedvesen szólt hozzám, eltréfálkozott velem, egyszóval — elsőként az életemben — jól bánt velem. Azt hiszem, anyám féltékeny volt, ezért adott férjhez egy budárhoz tizenhat éves koromban. Mindig fodrász akartam lenni, annak is tanultam, de soha nem mertem ellentmondani anyámnak, így az „uszkocsizást” (lányszöktetést) sem mertem elutasítani. Hamar terhes maradtam, de amikor hozzámentem a férjemhez, volt egy kikötésem: az, hogy befejezhessem a tanulmányaimat. Bele is egyezett, így tovább jártam iskolába, a terhességet pedig megszakítottam. De mivel senki sem beszélt velem a védekezésről, hamar ismét áldott állapotba kerültem. Az orvos azt mondta, ha ezt a babát is elvetetem, akkor később már nem lehetek anya, ezért megtartottam. Így történt, hogy pocakkal jártam iskolába, megszültem az első fiamat, és fél év múlva tettem le a mestervizsgát. A férjemmel a megörökölt, bővítgetett, tatarozott kunyhóban éltünk. Illetve hol ott, hol a családi házban anyámnál, aki egyedül maradt, és félt, mert üldözési mániában szenvedett.

Közben a férjem összemelegedett a szomszédasszonnyal, aki a férjét és két gyerekét hagyta ott miatta. Mi elváltunk, én anyámhoz kerültem, ezáltal pedig ismét kitéve magam a gyermekkori tortúráknak — nem érezte ugyanis jól magát, ha nem veszekedett velem. Ennek ellenére én ápoltam ki, én adtam neki az utolsó pohár vizet, én temettettem el, és csak én sirattam el igazán. Mert a halála után senkim sem élt közel hozzám. Ismét férjhez mentem, a házasságból pedig megszületett az engem erre a beszélgetésre elkísérő, illetve egy fogyatékos fiú, aki különleges figyelmet, bánásmódot igényel. Anya halála után megtartották a hagyatéki tárgyalást, nekem a ház egynegyede jutott, mert az apai rész ráeső részét anyám annak idején a bátyámnak ajándékozta. Azt csak megemlítem, hogy a gyümölcsösben lévő házat a volt férjem perelte el tőlem, tehát nekem csak a szülői ház egynegyede jutott. És ebből is kitúrtak. A bátyám halála után ugyanis — melyről nem is értesítettek — megindítottam a házzal kapcsolatos hagyatéki tárgyalást. Nem tudom, milyen úton, de az amerikai özvegy jelentkezett egy fénymásolt, senki által nem hitelesített papírral, melyet állítólag a bátyám írt alá tanúk jelenlétében, és melynek értelmében neki jár a családi ház háromnegyede. A hagyatéki költségeket sem tudtam kifizetni, mert munkanélküli vagyok, egyedül élek a két fiammal, és mivel mindössze nyolc szolgálati évem van, nyugdíjam sem lesz. Már mindenkihez fordultam jogsegélyért, de a biztatáson kívül nem kaptam semmit. Így történt, hogy minden értesítés nélkül a bírósági végrehajtók rendőrség kíséretében betörték a kapunkat, kirakták az összes valamit érő ingóságomat, és most itt vagyok a két legénnyel. A beteg fiam ebben a házban nőtt fel, a kilakoltatás óta állandóan rohamok gyötrik. Neki és nekünk is ez az otthonunk. De most elvették. Az olvasók tekintsék ezt a vallomást segélykiáltásnak, és ha akad jogász, aki emberségből segítene, jelentkezzen a szerkesztőségben. Örökre hálásak leszünk neki.