Borivoje Šurdilović, Šurda, a Forró szél forrófejű borbélya arról álmodozott, hogy eljut Arisztotelész szülőhazájába, görög zenére táncol mezítláb a forró homokban, borozgat, nézi a naplementét, két kézzel tömi magába a báránycombot... Romantikus álmokat dédelgetett a nyolcvanas évek Belgrádjában. Perzselő homok és zöldeskék tenger helyett azonban meg kellett elégednie a hömpölygő Duna zavaros vizével. A buzukin pergetett akkordokat csak magában dúdolta, a rádióban Zdravko Čolić dalolt a belgrádi tavasz szépségéről. Šurda, az életművész, a borbély, eldöntötte, hogy nem borotvál többé. Felpattant a fodrászüzletében álló ágyáról, elkezdett táncolni, és:  adieu, isten veled — mondta, miközben szappanhab hullott a kezében tartott pamacsról. Ő volt a jugoszláv Zorba, akinek álmait a jellegtelen panelházak falai zárták körül.

A minap levettem a polcomról, leporoltam, és újranéztem a Zorba, a görög című filmklasszikust. Tíz éve láttam először, s az igazat megvallva, csak Mikisz Theodorakisz dallamaira és a film kezdetére emlékezte már belőle. A hatodik perc után azonban tudtam, hogy ez az én mozim, éreztem, hogy élvezni fogom ennek a kis mozgóképes utazásnak minden percét. Igaz történet ez — a szereplők valóságosak, a forgatókönyvet pedig, hangozzék ez bármennyire is elcsépelten, az élet írta.

Egy angol író nekivág a nagy útnak, hogy Kréta szigetén felkutatassa a régi bányát, amelyet apja hagyott rá. Mivel ő nem ért a fizikai munkához, elhatározza, hogy rossz előérzete ellenére magával viszi a számára ismeretlen Zorbát.

Zorba egy bohém, komolytalan életművész, aki bányászattal foglalkozott mindaddig, amíg ki nem rúgták, mert megverte a főnökét. Nem veti meg a jó rumot, a szép nőket, s ha boldog vagy sziklaként nyomja valami a lelkét — a kifulladásig mulat. Ha nem rophatná a táncot, abba biztosan belehalna. Kréta szigetén beleszeret a helyi szálloda tulajdonosnőjébe, a virágzó ifjúságán már régen túljutott kabarécsillagba. A nő csak azért viszonozza a bohém görög testi és lelki vonzalmát, mert azokra a tábornokokra emlékezteti, akik a második világháború kezdetén megfordultak ágyában, s akik pezsgőben fürösztötték. Az író kimért és megfontolt, mindenben ellentéte társának. Hónapok óta nem vette kezébe a tollat, ihletre várt, hiába. Úgy érezte, már nem is ismeri pontosan az élet igazi jelentését, pedig többször is papírra vetette ezt a szót. Amikor végre megtalálja a szerelmet egy hellén özvegy karjaiban, kedvesét megkínozzák, majd megölik. Tragédiák sora ostorozza hőseinket, ráadásul az örökül hagyott bánya is beomlik. A munkások elszöknek, a szén- és fakitermelés kezdetét megszentelő papok pedig ijedtükben a vízbe ugranak. Zorba röhög, mert még sosem látott ilyen gyomorforgató szépséget, ilyen „csodálatos omlás”-t. Majd meghal.

Anthony Quinn zseniális alakítása Alan Bates kimért játékával egy keserédes történetben olvad össze. Quinn tökéletesen azonosul szerepével, mintha valóban  ő maga lenne Zorba. A feledhetetlen taktusok, a tánc pedig a depresszióból, az örökös halálfélelemből való kiút jelképei.

Végül minden elveszik, és nem marad más, csak bor, barátság, báránysült. A kétségbeesés mégsem lesz úrrá a két férfin, sőt... És ekkor hangzik el a popkultúra egyik legendás mondata:

— Taníts meg táncolni! Megteszed? (Teach me to dance, will you?)

Megszólal a szirtaki, s a két meggyötört, sokat megélt barát vigad Mikisz Theodorakisz felemelő muzsikájára. A szél belekap a hajukba, közben Zorba a lépéseket tanítja: előre, hopp!, aztán vissza, majd le, egy pofont adva a homoknak, aztán megint fel, jobbra, balra... hopp!

— Főnök, annyi mindent szeretnék mondan! Embert még úgy nem szerettem, mint téged — mondja az öreg bohém.

A kamera távolodik, de a melódia nem halkul. A két cimbora még mindig mulat, bele a világba, hallgatva a tenger hullámainak csapkodását. Nincs semmijük, és mégis gondtalanok, hisz ott a tánc, most az ad nekik erőt, életet, valamint az egymás iránti mély megbecsülés. A felvevőgép továbbra is távolodik, közben látni az öblöt, a tengert. Szinte simogat a sós víz illata, a sodró, nedves kékség gyengéden karol át. Ez a mozi fekete-fehér, mégis: ennél színesebb már nem is lehetne. A szirtaki még mindig szól, s habár e remekmű néhány jelenete torokszorító, mégis táncolni támadt kedvem nekem is. Megsimogatnám bal kezemmel az égető homokot, egyet előre, aztán vissza... és hopp! Kedves Olvasók, lehet, hogy semmi sem olyan idilli itt, mint Zorba világában, de ahogy a pesti kabaré egy tréfájában elhangzik, elő kell venni azt a bizonyos fekete borítékot, amelyben csupán ennyi áll: egyszer ez is el fog múlni!