Szabó Benke Róbert, a Kulturális Zóna vezetője röviden felvázolta, milyen szempontokat vett számításba, amikor Bezzeg Gyulát választotta a galéria soron következő kiállítójának, majd átadta a szót Oláh Tamás teatrológus- dramaturgnak, aki megnyitotta a kiállítást, majd az újvidéki Művészeti Akadémia színészhallgatóinak performance-a következett.

— A Tanyaszínház sokak számára jelenti az állandóságot a vajdasági nyárban. Negyvenöt éve ad jelet saját közösségeink állapotáról és megmaradni akarásáról. A társulatot alkotó mindenkori fiatalok hite és tenni akarása mindmáig letörhetetlen… Ezt a hitet ragadja meg Bezzeg Gyula digitális és filmes nyersanyagra készült képein, amikor 2022 nyarán kettős portrékat készít a 44. előadás alkotóiról. A képpárok egyikén a színészek civilben láthatóak, a másikon kellékek, ruhadarabok idézik fel a fénykép rögzítésének pillanatában még formálódó szerepüket. A tekintetük viszont változatlan. Szemükben mindkét esetben ugyanaz a kiolthatatlan tűz ég. Egy nyár örök és megfoghatatlan fénye. A színházcsinálás a vajdasági porban munka. Kemény munka az anyaggal, a bennünket körülvevő és alakító elemekkel. Bezzeg Gyula sorozatán ennek a munkának a nyomai is ott vannak. A létezés nyomai vakuval feltárva. A dokumentarista megközelítés ellenére is kifejezetten lírai fényképek megmutatják a port, a legyeket, az izzadságot, a kiégett gyepet, a sebeket, a forró, kavillói éjszakákat. De a szavaknál többet mondanak a képek. A képpé rögzült érzetek. Egy kihúzott szalag, egy magára hagyott rendezői szék, egy tálnyi étel maradványai, egymásra halmozott, gyalulatlan pallódeszkák, fekete textíliák és textúrák. Csak sejtjük, hogy valami nagy, fontos dolog zajlik a háttérben. Rend épül. Egy előadás, egy élet rendje. Huszonéves emberek főznek, építenek, hegesztenek, jelmezt varrnak, takarítanak, pihenni próbálnak. Élik a mindennapjaikat egy nem mindennapi helyen. Különbékét kötnek az elemekkel. A múlttal és a jelennel. Bezzeg Gyula kamerájával valami olyan dolgot ragad meg, olyan dolognak állít emléket, ami eredendően csak az adott pillanatban létezik. Visszavonhatatlan és megismételhetetlen. De a változás, amit hoz, mindannyiunké. Bennünk marad. E munkának hatalmas tétje van. Művészetet csinálni a vajdasági porban egyszerre vágy és kötelesség — részlet Tamás megnyitón elhangzott beszédéből.

Bezzeg Gyulát a kiállításmegnyitó után sikerült elrabolnom a kezét rázogató közönsége köréből. A jelenlevők között több régi tanyást is találtunk. Valószínűleg számukra is sikerült a kiállításnak egy újabb színét felmutatnia ennek a vajdasági kuriózumnak, melyet Tanyaszínháznak hívunk. Gyula elmondta, a képi anyag nem kiállításra készült, a budapesti Metropolitan Egyetem fotográfia mesterszakán, ahol tanul, egy önálló projektum témája volt ez, s először egy fanzint készített a Kavillóban és a turnén született képekből. 

— Azt is mondhatnám, hogy mindenhova készült képsorozat ez. Van néhány színész ismerősöm, barátom, akik mind voltak tanyások, és már korábban is érdekes volt számomra a jelenség, hogy nyár elején kimennek egy bizonyos fizikummal Kavillóba, s amikor visszajönnek, egy kicsit azt látom rajtuk, hogy megváltoznak, közben pedig még egy előadást is létrehoznak, turnéra visznek. Szóval egyre inkább kezdett érdekelni, hogy mi is történik ott, ami ennyire megváltoztatja őket. Néhányszor volt alkalmam kijutni, láttam, mekkora embert próbáló munka folyik, hogy a semmiből, a káoszból létrejöjjön egy olyan előadás, amely aztán egész Vajdaságot szórakoztatja a nyár folyamán. Hát ezt a káoszt és változást akartam megörökíteni, mely hat rájuk — mesélte a projektum létrejöttének indító ötletéről.

Arról is beszélt, hogy elsődleges célja az volt, hogy elkészítse a portrékat minden résztvevőről, aki 2022 nyarán a Tanyaszínházban dolgozott. Ezek amolyan előtte-utána képek.

— Láttunk már ilyen sorozatot, például katonák háború előtt és után, nők szülés előtt és után, és persze ezek sokkal nagyobb változások, mint egy néhány hónapos tanyás munka, de a változás mindhárom esetben ott van, létrejön, megtörténik. Amikor kimentem, és láttam, mi folyik, rájöttem, hogy ezt nem fogom tudni megcsinálni egy hét alatt, hiszen ki kell várnom, hogy megtörténjen. Volt közben időm, így megörökíthettem az okát is magának a változásnak.

Ezt tovább ecsetelve kifejtette, hogy természetesen attól változnak, ami a környezetükben történik ez idő alatt, és amit a környezettel ők maguk is csinálnak. Hogy főznek, hegesztenek, a napon próbálnak, ott az a sok belefektetett munka. Gyula több alkalommal is volt kint fényképezőgépével, és minden alkalommal több napot velük is töltött.

— Mindig konzultáltam, mikor mi történik, mikor jön a koreográfus, mikor kezdik a jelmezeket készíteni, a színpadot építeni. Volt, hogy késett az anyag, sokszor nekem is igazodnom kellett, emellett pedig több alkalommal ott voltam a turnén is, követtem a kis csapatot több helyszínre. Azt valószínűleg sokan tudják, hogy a turnén egy-egy nap abból áll, hogy utaznak, az aktuális helyszínen megépítik a színpadot, lejátsszák az előadást, tehát szórakoztatnak, majd szétszedik a színpadot, utánfutóra pakolják, pihennek, vacsoráznak, majd vagy továbbindulnak, vagy megalszanak, és reggel utaznak a következő helyszínre, ahol kezdődik minden elölről. Ha esik, ha fúj, ha éget a nap.

Kíváncsi voltam, miért nem válogatott olyan fotókat a kiállítás anyagába, amelyeken egy próba részletébe látunk bele, miért nincsenek előadásfotók. Gyula ezt azzal magyarázta, hogy nem szeretett volna egy klasszikus dokumentarista vonalat hozni, melyben úgy mutatja be a Tanyaszínházat, ahogy eddig láttuk.

— A háttérmunkát akartam megmutatni, a kulisszák mögötti tárgyakat. Az is bennem volt, hogy elrugaszkodnék a Dormán László fotográfusra jellemző Tanyaszínház-láttatástól. S nem azért, mert azt gondolom, hogy az ő képi világa nem jó, éppen ellenkezőleg, ha az nincs, most én sem foglalkozom ezzel. Egyszerűen csak máshogy akartam bemutatni a tanyások világát.

A kiállítás képeiből készült kiadványból, fanzinból Gyula több példányt szeretne elérhetővé tenni, csak ez nem egyszerű, főleg az anyagiak miatt, hiszen egy igen összetett kivitelezést igényel. A jövő projektumairól is mesélt röviden, továbbra is foglalkoztatja a kisebbségi lét, az egy hónappal ezelőtti szabadkai kiállítása, a Határeset témája is ez volt, mely alkotásokat a Klara i Rosa termének falán láthatták az érdeklődők, emellett a Csendes bástyák című sorozatát is folytatja, erre a jövő évben kerülne pont egy könyv formájában. A cím egy dokumentarista fotósorozatot takar, mely a vajdasági magyar szórványtelepüléseken szolgálatot teljesítő papságot, az ottani vallási közösségeket hivatott bemutatni.

Vajdasági témák, vajdasági emberekről készült portrék s egy vajdasági fotográfus, aki jelenleg Budapesten él. 

— Azt hiszem, egy kicsit mindenki így van ezzel, hogy ha elköltözik, akkor honvágya lesz, s távolról talán egy kicsit könnyebben tud rálátni az itteni dolgokra. Felértékelődnek benne az itthoni értékek. Nagyon összetett dolog, hogy ez miért történik így, de valószínűleg ez az egyik oka, hogy miért dolgozom fel én is vajdasági témákat — mondta.

A törökkanizsai kiállításon Gyula nagyon ötletes megoldást talált a portrék elhelyezésére, hiszen azok, mondhatni, kilógnak a falból, nekitámaszkodnak, szóval csak úgy válnak láthatóvá, ha oldalról szemléljük őket, szemből észre sem vehetőek. Tehát úgy kapnak hangsúlyt, hogy nem kerülnek premier plánba. Úgy lesznek főszereplői a kiállításnak, hogy egy picit más perspektívából kell hozzájuk közelítenünk. S egy kicsit így van ez a Tanyaszínházzal is. Körül kell járni, bele kell lépni a miliőbe, hogy minél jobban megismerjük.