A közelmúltban a belgrádi közszolgálati televízió déli híradójában láttam egy igen érdekes és tanúságos riportot, melyet a híradó szerkesztője is érdekességnek szánt, tulajdonképpen. Arról volt szó, hogy Adán a rendőrök magyar nyelvórákra járnak, hogy a magyar többségű községben, a szó szoros értelmében, minden polgárral anyanyelvén értekezhessenek. A riport azt mutatta, hogy egy tanterem valóban tele volt magyarul tanuló, fiatal rendőrrel, és először meglepődve állapítottam meg, hogy milyen sok rendőr van Adán, aki nem tud magyarul. Aztán azt is észre kellett vennem, hogy a valóban dicséretes akcióról nyilatkozó, adai rendőrfőnökök és a belügyi osztály vezetői - egytől egyig szerb nemzetiségűek voltak, ami természetesen nem azt jelenti, hogy Adán nincs egyetlen magyar nemzetiségű rendőr vagy rendőrparancsnok.
Szóval lehet, hogy a Belgrádi Televízió nézőinek valóban érdekes és nem mindennapi jelenség voltak a magyarul tanuló rendőrök, számunkra azonban ez egészen természetes. Legalábbis az kellene, hogy legyen. Valamikor kezdték is erőltetni az úgynevezett környezetnyelvet, de aztán a fegyverek vették át a szót, és csak a nemzet nyelvén értettek. Ahogyan a vajdasági oktatási és művelődési titkár megállapította egy interjúban: mi itt, Vajdaságban kétnyelvű magyarok vagyunk! Először hallottam a ,,kétnyelvű magyar kifejezést, amely szerintem találó és fedi az igazságot. Sőt egyetérthetünk a titkárnak azzal a megállapításával is, hogy ebből nekünk, magyar kisebbségnek csak előnyünk származik. Magam is szoktam hencegni magyarországi ismerőseimnek - ha már nem tudok mit mondani, hogy én tulajdonképpen hét nyelven beszélek! Mondhatni, anyanyelvi szinten a szerbet, a montenegróit, a horvátot és a boszniai bosnyák nyelvet, de nagyszerűen megértem a macedónt és a bolgár nyelvet is. Ezt csinálják utánunk anyaországi testvéreink!
Szerintem itt nálunk nem is a nyelvismerettel lenne probléma, hanem a nemzetek közötti viszonnyal és érzelmekkel. Mert a szerb, a horvát, a boszniai vagy a montenegrói érti és beszéli egymás nyelvét - mégis haragszanak egymásra, és ha kell, háborúznak is. Mondjam azt, hogy jellemző példa, amit most szeretnék elmondani? A különvált és Szerbiát cserbenhagyó Crna Gora, labdarúgó-válogatottja a közelmúltban játszotta első hivatalos mérkőzését, mégpedig Magyarország válogatottjával. Ebből az alkalomból a Dnevnik című szerb napilap közölte egy újvidéki olvasó SMS-ben érkezett üzenetét. Azt üzente magyar szomszédjainak, hogy szívvel-lélekkel a magyaroknak szurkol, és nem a hűtlen testvér montenegróiaknak! Ebben az esetben valóban nem a nyelv volt az akadály.
Annyira minden nyelvet meg lehet tanulni, amennyire az embernek szüksége van rá. Az a New Yorkban lakó kínai, aki nem tanul meg angolul, tudatában van, hogy csak a kínai negyedben érvényesülhet. És az is biztos, hogy a belgrádi vagy az újvidéki egyetemen oklevelet szerző vajdasági magyar fiatal bizonyos szempontból előnyben van. Ezért fedi a valóságot, hogy mi kétnyelvű magyarok vagyunk. Talán az jelenthet némi veszélyt, ha elmosódik a határ az anyanyelv és az államnyelv között. Mint amikor a szomszéd magyar kislány valamilyen iskolai eseményt mesélt, és az egyik részletnél hirtelenében átváltott szerbre. Amikor megkérdeztem, miért teszi ezt, amikor magyarul kezdett mesélni - a világ legtermészetesebb módján ezt válaszolta: azért, mert ez szerbül történt.