„Az Isten tudja, mit cselekszik, magas tervébe nem lát a vak ember, s kérdőre vonnunk őtet nem szabad. Rákülde a tengerre engem, lelkembe tette az iránytűt...”

Czirok Attila költő:

— Nem szeretem a túlzásokat, de bizonyos értelemben számomra igenis szokatlan a karácsonyi „ajándékozási láz”, a sok „bevált” és elterjedt szokás, mely ehhez az ünnephez fűződik. Gyermekként nemigen tudtam összekötni Jézus „eljövetelét” a színes szalagokkal és gömbökkel, a szaloncukorral feldíszített karácsonyfával. Igazság szerint manapság sem „áll össze” a kettő, legalábbis számomra. Azon kívül, hogy az ősrégi pogány szokásokat „keresztényesítették” vagy teljes egészében hozzáigazították az immár kereszténynek számító szokásokhoz, leginkább az zavar, hogy napjainkat, a kor szellemét nemcsak az elanyagiasodás, az anyagi javak imádata járja át, hanem az emberi-szellemi értékek lealacsonyítása, lezüllesztése is. Ez nemcsak karácsonykor észlelhető, mégis a karácsony az az ünnep, amely a legnagyobb undort kelti bennem ezek iránt a dolgok iránt — amikor a szeretettel, egymás megsegítésével és a megbocsátással kellene foglalkoznunk. Karácsony. Isten küldöttének születése. A remény, akár a gyertyaláng kiújulása. És folytonos emlékeztető arra, hogy valójában semmi sincs a birtokunkban, és régen rossz, ha az evilági élet javaira vágyunk, és megelégszünk velük (Isten országa helyett).

Karácsonykor — ahogyan az év más ünnepein és időszakaiban is — mégis azon csodálkozom, hogy mindennek ellenére mennyire fenséges és tökéletes világban élünk, elcsodálkozom a fákon, az ég madarain, megfigyelem a felhők átvonulását az égbolton, és megértem, hogy ami az embernek megadatott, abból semmi sem hasztalan vagy hiábavaló. A szeretet mindent körbeölel, még ha nem is mindig oly feltűnően. A Korán azt írja: „Istené a kelet és a nyugat. Bármerre fordultok, arra van Isten Arca. (2:115).” És mennyire jó olykor — nemcsak karácsonykor — egymás felé fordulni: őszintén, szeretettel.

„Aki ajándékokkal és ünnepi felhajtással akarja jóvátenni az év közben elmulasztott lehetőségeket, az csak kompenzál, és nem lesz boldog karácsonykor.” (Csernus Imre)

T. Kiss Tamás író:

— Életem egyik legemlékezetesebb karácsonya hatéves koromban volt. A történet ma már valahogy úgy él a fejemben, mint egy Móricz-novella. Emlékszem rá, hogy anyu egy mondvacsinált ürüggyel elküldött a szomszédba, hogy amíg távol vagyok, a fa alá helyezhesse az ajándékokat.

Akkoriban természetesen már nem hittem a Jézuskában, tudtam, hogy mire visszaérek, ott fog várni a meglepetés a fa alatt. Sőt hatéves fejjel nemcsak a Jézuskát sikerült lelepleznem, hanem azzal is tisztában voltam, hogy akkoriban milyen anyagi nehézségekkel küzdött a családunk, ahogy megannyi más család is. Apu sodort cigarettát szívott, és emlékszem, hogy azokban az években a sajt, a téliszalámi, a csokoládé és a déligyümölcs is ritkaságszámba ment. Ezért azon a szentestén kivételesen nem azt kaptam, amire vágytam. Amikor kibontottam az ajándékdobozt, egy repülőgépet találtam benne, melyet vékony zsinóron fel lehetett lógatni, és pirosan világított a sugárhajtóműve, ha bekapcsoltam. Ez utóbbira azonban viszonylag kevésszer volt alkalmam, mivel akkoriban egyszerű ceruzaelemre sem telt mindenkinek. A repülőgép sohasem lett a kedvenc játékom, mivel soha nem rajongtam a repülő masinákért, és ezt anyukám is jól tudta. Biztosan látta a szememben, amikor a játékkal a kezemben felnéztem rá, de én is láttam az ő szemében, hogy ő sem így képzelte el az ideális karácsonyt a ’93—’94. évi hiperinfláció kellős közepén — most, 26 évesen már nevükön tudom nevezni azokat a nehéz éveket.

A következő karácsonykor már megkaptam az akkori legmenőbb videojátékot, a Sega Mega Drive II-est, de a repülőgép esetéből is sokat tanultam, és talán más ember is lettem tőle. Az én mesém tanulsága: becsüljük meg azt, amink van, a legapróbb dolgokat, a családot(!). Ne kelljen szegénység, nélkülözés vagy szűkösség ahhoz, hogy ezt észben tartsuk! Minden kedves szó és tekintet ajándék — nemcsak karácsonykor.