Az ember vágyik az igaz, a jó és a szép után, vagyis meg akarja ismerni a valóságot, a világ és az ember mibenlétét, eredetét, célját, legfőképpen a maga rendeltetését és erkölcsi cselekvésének szabályait. Amennyiben mindezt megismerte, az igazság birtokában van. Az igazságok rendszerét  pedig a tudományokban és a vallásban találjuk. A tudományok forrása, eszköze csupán az ész, a vallásé az ész Isten rendkívüli kinyilatkoztatása. Akaratával törekszik az ember a jóra, arra, ami őt mindenkoron boldoggá teszi. A legfőbb jó maga az Isten, mert ő önmagának elég és önmagában végtelenül boldog. Az ember is Isten tökéletes birtoklásában leli meg végső boldogságát. Hogy mi a jó az embernek, arról részint a mindennapi tapasztalás, részint a tudomány és az isteni kinyilatkoztatás világosít fel.
Törekvésünk harmadik tárgya a szép, amit így határozhatunk meg: aminek megismerése tetszik. Különbözik tehát az igazságtól, amely a valóság egyszerű megismerése, tekintet nélkül arra, hogy tetszik-e vagy sem. Különbözik a jótól is, aminek nem egyszerű megismerése, hanem birtoklása szükséges a gyönyörködéshez. A szép puszta megismerése tetszést kelt. Szépnek mondunk egy virágjában pompázó vagy érett gyümölccsel teli fát, mert a látványa tetszik. Szépnek mondunk egy tájat, ha szemlélése gyönyörködtet, szépnek egy képet, melynek látványa elragadó, szép a zene, a színjáték, a tenger sima tükre, a patak csobogása, a madarak dala... Szép lehet egy beszéd is, ha a tartalma és az előadása gyönyörködtet, és szép, vagyis abszolút szép az Isten, akinek végtelen tökéletességére, jóságára és irgalmára gondolni gyönyörűség. Mindez a szentek szájából is hallható: „Szép az Úr Jézus a jászolban, mert szemlélése nagyon jólesik és elbájol, szép a jó Pásztor, ki életét adja juhaiért, szép az irgalmas szamaritánus cselekedete, mely kellemesen fölemel, szép egy első szentáldozási ünnep, bája szinte elragad, szép egy első szentmise, szép a menyegző, a hajnalpír, a leáldozó nap, a csillagtáboros ég, mert mindennek látása, megismerése tetszik.” Oly dolgokat mondunk szépeknek, amelyeket érzékeink legtökéletesebbjeivel: a látással és a hallással fogunk fel. A fantázia a látás és a hallás által észrevett szépet megőrzi, alkalomadtán megújítja, s új meg új módon összeköti, szétválasztja. A csupán értelmünkkel felfogható dolgokat is szépeknek tartjuk, így Isten, az erény és a láthatatlan természetfeletti világ (mennyország) szépsége felülmúl minden érzékelhető gyönyörűséget. Az érzékszervekkel felfogható szépséget is azért élvezzük, mert a bennük lévő tökéletességet, részarányosságot és összhangzást értelmünk megismeri. A látás és a hallás csak feltételei az érzékekkel való szép felismerésének.