A könyvet Zentán, a Hagyományok Háza Hálózat — Vajdaság és a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet rendezvényén mutatták be, a szerzővel Ament Éva bútorfestő népi iparművész beszélgetett. Az esemény ugyanúgy ünnep volt a hétköznapok között, mint a festett bútor — a szerző tette azzá, hatalmas tudása mellett ugyanis elragadó személyiségével, mosolygós, derűs tekintetével lenyűgözi a hallgatóságot, akárcsak engem a lapunk számára adott interjú közben.

* Hetvenhét évesen, a nehéz COVID-időszakban íródott huszonegyedik, nemcsak tudományos és olvasmányos, hanem gyönyörűen is illusztrált könyve megjelenése után sem állt le a szakmai munkával, hiszen újabb köteten dolgozik. Honnan ez a rengeteg tettvágy, erő, érdeklődés, közölnivaló?

— Nagyon sok minden hozzájárult, talán már az, hogy az ember mit örököl a családból, és hogy milyen a családja, férje, gyereke. Nálam ez a rész jól működik. Kis és nagy unokám is van, összesen három, nagyon jól elvagyunk. A másik titok pedig, hogy mivel sokat ülök a számítógépnél, minden reggel tornázom, azonkívül nagyon törekszem arra, hogy naponta 3-4 kilométert gyalogoljak, és tavasztól őszig még mindig úszom a szabad vizekben. A Duna mellett lakom Szentendrén, s október 3-án úsztam legutóbb a Dunában. A kutatás pedig nekem szórakozás. Szerencsém volt az életben, mert mindig tudtam olyan témákkal foglalkozni, amelyek érdekeltek. Nagyon szép témákkal. A folklórtól kezdve az építészeten át a templomokig, bútorokig. 

Zentai Tünde és Ament Éva a könyvbemutatón

* Miért esett a választása a híres komáromi bútorok tudományos feltárására, bemutatására?

— Előtte a Dél-Dunántúl gyönyörű festett templomait dolgoztam föl. Baranyai születésű vagyok, fiatal koromban kerültem Pestre és Szentendrére, így ez a téma a ragaszkodás, a gyökerek révén adta magát. Tizenegy könyvet írtam a templomokról, a fontosabbakról külön is egy-egy kis monográfiát — s egyszer csak eszembe jutottak a festett bútorok, melyek nagyon fontos helyet töltöttek be a népi kultúrában. A népművészetnek az egyik legfontosabb ága. És mint sok más, ez sincs földolgozva. Hihetetlen, hogy fölfedezték a reformkorban, és azóta sincs monográfiája a témának. A monográfiáját én sem tudtam megírni, olyan hallatlanul nagy az anyag, és vannak nagy táji differenciák. A Duna mentét vállaltam föl, a könyv megjelenését a Néprajzi Múzeum támogatta. A komáromi bútor a szakirodalomban igen nagy hangot kapott, ám még a romantikus szemléletben született az elmélete, ezért szerettem volna tárgyilagosan megvizsgálni. Az ötvenéves elméletet K. Csilléry Klára néprajzkutató, muzeológus dolgozta ki, aki a legnagyobb tudású bútorkutató volt — egyébként rendkívül kevés a bútorkutató, most is, és a múltban is. Ez még az a fajta rekonstrukciós szemlélet volt, amely a néprajztudomány többi ágára is jellemző, s lényegében a romantikából ered, meg az őstörténet-kutatók hatására, hogy két-három adatból rekonstruálunk egy nagy elméletet. Viszont ha az ember konkrétan megnézi, akkor látja, hogy ez egy nagyon szép, de majdnem hogy költői elmélet, mert bizonyítékokkal nincs kellően alátámasztva. Nos, ezért vizsgáltam meg a komáromi bútort rengeteg tárgy és levéltári forrás alapján, és próbáltam reális képet alkotni, habár a múltat tökéletesen soha nem lehet rekonstruálni.

* Mit tartott fontosnak pontosítani?

— Két feladatot éreztem fontosnak: az egyik az, hogy földolgozzam, áttekintsem, megpróbáljam megállapítani, hogy mi komáromi bútor, és mi az, amiről csak állították, hogy komáromi, a másik pedig az, hogy objektíven, száraz tudományos módon, a tárgyak és a levéltári források alapján próbáljam ezt fölvázolni. És még azt is nagyon szerettem volna, hogy szép legyen a könyv. A ma bemutatott kötetet a Hagyományok Háza adta ki, és valóban nagyon szép lett, hála istennek, Pávai Natália szerkesztő társam igényességének, valamint Katona Csaba tipográfusnak, akivel régóta együtt dolgozom. Hihetetlen, hogy mennyit küzdöttem azért, hogy a képanyag meglegyen, hiszen a COVID-járvány alatt a múzeumok bezártak Magyarországon, a Néprajzi Múzeum költözött, a legnagyobb anyag meg ott van. Mindezek ellenére örömmel tapasztaltam az intézmények hihetetlenül nagy együttműködési készségét. Nagyon hálás vagyok a kollégáknak, hogy annyit segítettek: 14 magyarországi és határon túli múzeum anyagából kerültek fotók a könyvbe.

* Milyen meglepő következtetésekre jutott?

— A korábbi elmélet szerint valamennyi XVII-XVIII. századi bútor a nagyvárosokban készült, a Duna mentén, főleg Komáromban. Igaz, hogy a népművészet nagytáji stílusai a XVIII. századi asztalosok városi műhelyeiben formálódtak, de már abban a században kezdtek kiköltözni a mezővárosokba. A XIX. században már kisebb településekre is, akkor már túlkínálat volt asztalosból a nagyvárosokban. És annyira divatba jött — különösen a XVIII., XIX. század fordulóján, de még inkább a reformkorban — a festett bútor, hogy mindenki azt akart. Ebben az időben már elég sok népi bútor készült, de nagyon kevés maradt fönn, és a XVIII. századból sem sok. Ezekről vagy nem vettek föl adatokat, vagy már nem lehetett, hiszen az adatközlő emlékezete nem ér tovább száz évnél. Talán ez is okozta, hogy a komáromi bútort óriási országos centrumnak tekintették, mert egyrészt nagyon jelentős volt a kereskedelme, másrészt a komáromi festőasztalosok sok templomot festettek, és azok közül nyolcban fönnmaradt a nevük, a motívumok pedig hasonlítottak, így viszont elszaladt a fantázia, és a nem hasonlóra is rámondták, hogy hasonló, azaz komáromi. Én viszont annyi templomi ornamentikát elemeztem, hogy amikor jobban megnéztem a komárominak mondott bútorokat, láttam, hogy hol van egyezés, illetve hol nincs. Erre vezettem be a dunai stíluskör fogalmát, mert nem szeretek csak negatívan hozzáállni valamihez, hogy csak tagadunk, és semmit nem adunk helyette.

* Vajdasághoz milyen kötődése van?

— Sajnos semmilyen. Hogy a nevem Zentai, azt a nagyapámnak köszönhetem, aki Zimmermann volt. Háromszáz éve jött a család Magyarországra Schwarzwaldból. Az ő anyja viszont magyar volt, méghozzá nemesi származású és erős egyéniség. Úgy gondolom, hogy a nagypapa ennek hatására magyarosított 1912-ben. De még az is közrejátszott, hogy bár ő falusi volt, ezen nemesi ág egyik rokona fölvitte Pestre taníttatni, és részt vett Kossuth Lajos temetésén, ami tízévesen meghatározó, nagy élmény volt számára, és egész életében emlegette.