Mindig együtt: Bada Johanna és István

Olvasás nélkül lehet ugyan élni, de nem érdemes - vallja a Bada házaspár, István és Johanna, de Pista bácsi ehhez még hozzáteszi: a teljes és hosszú élet titka: a hetente megtanult egy vers, egy elolvasott könyvet és naponta öt mély lélegzet.
Azt hiszem, a Bada házaspárt szinte mindenki ismeri, főleg a gyűjtők, a kézimunkázók vagy az egykori Fehér Ferenc Könyvbarátok Köréhez tartozók, hiszen Badáék szívügyüknek tekintik a délvidéki hagyományőrzést csakúgy, mint a vajdasági kisdiákok irodalmi műveltségének a fejlesztését. Mindketten egyugyanazon célokért küzdenek, és mondták már róluk, hogy: ,,egy ügyűek”, megszállottak, elhivatottak. Az ő nevükhöz fűződik a Forum Minikönyv Múzeumának és a Jugoszláviai Gyűjtők Egyesületének a megalapítása, a Nemzetközi Kézimunka- és Gyűjteménykiállítás, a Fehér Ferenc Könyvbarátok Köre, a Majtényi Mihály és a Szenteleky Kornél nyári irodalmi tábor, a Fehér Ferenc Napok, a Délvidéki Napok és több száz író-olvasó találkozó, irodalmi vetélkedő.
Művelődési és irodalmi szervezői munkájukért megkapták már a Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság Nívó Díját, és közösen vehették át a Szenteleky-díjat. A Nemzetközi Kézimunka- és Gyűjteménykiállítás közgyűlése Életmű Díjjal jutalmazta őket, nemrégiben pedig Bada Johanna megkapta a Magyar Kultúra Lovagja címet is. Ritkán, talán százévenként születik egy hozzájuk hasonló ember, az viszont még ritkább, ha kettő születik, s a legritkább talán az, ha e kettő egymásra talál.
- Mi nem valamilyen táncmulatságon, hanem egy irodalmi rendezvényen találkoztunk és ismerkedtünk meg - kezdte Janka néni. - Ezeken az összejöveteleken Pista kellemes és kellemetlen kérdéseket tett fel már meglett íróknak, akik, ha tudták, kivágták magukat. Ezután ő elment katonának, én pedig a gyermekrádióban jutottam álláshoz. Leszerelése után Pista a Jó Pajtásnál újságíró lett.
A két médium, a rádió és az újság nem jelentett egymásnak konkurenciát, hanem kiegészítették egymást. Együtt is utaztunk a különféle rendezvényekre. Ő fényképezett, én pedig magnóval interjúkat, tudósításokat készítettem. Mondta is az egyik gyerek, akivel beszélgettem, hogy ő is újságíró szeretne lenni, de nem olyan, mint amilyen én, hanem olyan, mint Pista bácsi, aki a fényképezőgéppel csak kattint egyet, és már nincs is több dolga.
- A legkisebb falvakba is eljutottak.
- Nagyon sokat utaztunk télen és nyáron egyaránt. Télen a lapát mindig ott volt a kocsiban, és ha elakadtunk, fogtuk magunkat, ellapátoltuk a havat, majd mentünk tovább. Egyszer pedig nyáron arról akartunk tudósítani, hogy mivel töltik a gyerekek a szünidőt. Az egyik gyerekkel, aki az édesapjának segített a határban öntözni, egy tücsökciripeléstől hangos éjszakán készítettünk interjút. Valamikor késő éjszaka értünk haza, és elégedettek voltunk, hogy mindketten egy csodálatos és eredményes napot tudhattunk magunk mögött.
- Ezután alakult meg a Fehér Ferenc Könyvbarátok Köre.
- Nyugdíjba vonulásunkkor alapítottuk meg Fehér Ferenc tiszteletére a Fehér Ferenc Könyvbarátok Körét, amely azelőtt Fórum Könyvbarát Kör néven egy ideig létezett. 1993 nyarán már két irodalmi tábort szerveztünk, az egyik befejeződött, és már kezdődött is a másik. Annyi időnk volt csak, hogy hazamentünk, bedobáltam néhány tiszta ruhát a bőröndökbe, és már indultunk is vissza. Ezekben a táborokban arra akartuk felhívni a gyerekek figyelmét, hogy számos pótolnivaló van az ismereteikben, mert sok mindent nem tanultak meg az iskolában. Egyetemi tanárokat hívtunk, és kiderült, hogy ezek az egyetemistákhoz szokott előadók mennyire izgalmas és érdekes előadásokat tudnak tartani az általános iskolások számára. A táborok csodálatosan szépek voltak. Gyönyörű napokat, heteket töltöttünk a gyerekekkel, és abban az időben ez volt a nyaralásunk.
- Miből merítettek, merítenek erőt a további munkához?
- Pista volt mindig az, aki a teendők gyakorlati részét vállalta, vagyis a pénzt szerezte mind a táborokra, mind a MIRK-ekre, én pedig inkább az elméleti részével foglalkoztam a feladatoknak. Fáradtságot csak akkor éreztünk, ha úgy gondoltuk, hogy bizonyos dolgokat hiába csináltunk. Sikerélmény esetén azonban nincs fáradtság. A Petőfi él! c. vetélkedőkön is óriási öröm, ha a gyerekek tudnak, és ez teljesen felvillanyoz bennünket. Az Ezer vers egy nap alatt című rendezvényt Pista találta ki, és én csak azt tettem hozzá, hogy ez olyan nap legyen, amikor a leggyengébb tanuló is és a tanárok is verset mondanak. Talán annak köszönhető, hogy kitartottunk egymás mellett, hogy nagyon sok dolgot együtt csináltunk - fejezte be Janka néni.
Pista bácsit is először a kezdetekről beszélt.
- 1960. június 2-án esküdtünk meg Johannával, de ezt a dátumot mindig elfelejtjük, csak akkor jut eszünkbe, amikor a fiaink hívnak bennünket, és gratulálnak nekünk. Azok voltak a legszebb idők, amikor irodalmi táborokat szerveztünk. Egyik táborból a másikba mentünk, hazaérünk, ruhát váltottunk, megsimogattuk a fiainkat, és indultunk is vissza. Most már mi is úgy látjuk, hogy csakugyan nem volt ez más, mint megszállottság.
- Néhány éve már Budapesten élnek.
- 1998-ban elköltöztünk Budapestre, de nem hagytuk abba, amit itt elkezdtünk, még ugyanabban az évben megszerveztük a szenttamási MIRK-et. Ott indítottuk el a Petőfi él! c. versismereti vetélkedőt. Hihetetlen, amikor a gyerekek leírják a huszonöt Petőfi-verset, s Janka mond egy szót, a gyerekek pedig rögtön folytatják. Két-három évvel ezelőtt a budapesti döntőn huszonhat délvidéki gyerek egyszerre folytatta a megkezdett verset.
Öt évvel ezelőtt kezdtük az Ezer vers egy nap alatt elnevezésű rendezvényünket. Azt gondoltam, hogy tíz vers nem érdekes, száz vers már érdekesebb, de miért ne mondanák el a költészet napján az ezer verset?! Sokan nem hittek ebben, de egy hét múlva Vajdaságból, Kishomokról, Kispiacról jöttek a levelek, hát mit mondjak, elszorul az ember torka. Magyarországról is a határ menti kis falvakból jelentkeztek. Egy szakiskolába iratkozó diák írta le a legtöbb verset, 466-ot, és amikor megkérdeztem, ez hogyan sikerült, azt válaszolta: sok ideje van, mivel nincs televíziójuk.
- Az ötletek általában közösek?
- Hol én mondok egyet, hol Janka. Egy hullámhosszon vagyunk. Valamit mond az egyikünk, s éppen abban a pillanatban a másikunk is ugyanarra gondol. Már negyvenhat éve élünk házasságban, nagyon szeretjük és kiegészítjük egymást. Én általában hajnalban kelek, úgy három, fél négy körül, Janka pedig akkor fekszik le, mert addig olvas. Közös mottónk, hogy mindent meg lehet csinálni, csak meg kell csinálni. Ennyi az egész. Amíg egészséges az ember, addig nincs gond, addig mindent meg tud oldani.