— Be kell ismernem, gyerekként nagyon önző és féltékeny voltam — mondja a középkorú asszony —, és sok évnek kellett elmúlnia, hogy kimondjam: az én batyusom egy földön kívüli lény, egy fejjel magasabb mindenkinél, legalábbis az én szememben. Egy városi munkáscsalád gyerekei vagyunk, a bátyám négy évvel idősebb nálam. Egy szép, kétszobás, úgynevezett szolidáris lakásban éltünk. Apukám mindig azt mondta rá, hogy a munkásszolidaritás valódi megtestesülése. A szüleim mindketten egy gyárban dolgoztak, sosem vetett fel bennünket a pénz, de nem is nyomorogtunk. Azt hiszem, én csak azért jöttem a világra, hogy anyámék ne térjenek el a munkáscsaládok akkori statisztikájától, mely szerint a középosztálybelieknek rendszerint két gyerekük volt.

Kicsi koromban — de később is — mindig megsértődtem, ha a szüleim a batyusomat dicsérték. Úgy gondoltam, én vagyok a kisebb, nekem több szeretetre, nagyobb odafigyelésre van szükségem, mint a fiútestvéremnek. Pedig semmi okom nem volt a féltékenykedésre, a bátyám mindig vigyázott rám, még akkor is, ha ezzel az idegeimre ment. Iskoláskorunkban például a szünetekben összeverekedett azzal, aki véletlenül kilökte a kezemből az uzsonnát. Én óvodás voltam, ő pedig az elemi harmadik osztályát fejezte be, amikor a szüleink közúti balesetben meghaltak. Apám a helyszínen, anyám négy nap múlva a kórházban, anélkül, hogy magához tért volna. Mivel közeli rokonságunk nem volt, a szociális központon keresztül kaptunk családi elhelyezést. De úgy, hogy más-más helyre kerültünk, mert a központ éppen akkor nem talált olyan befogadót, akinek mindketten kellettünk volna.

Azt hiszem, akkor kezdődött el a mi testvéri kapcsolatunk igazi kibontakozása. Emlékszem, amikor megjelent a család, mely engem befogadott, a bátyám úgy ölelt, hogy alig tudtak kiszabadítani a karjaiból. Álmaimban még most is sokszor hallom a jajveszékelését, amikor bezárult az intézet kapuja a mögöttem. Még csak nem is egy városba kerültünk. Én eleinte rettenetesen nehezen viseltem a sorsomat. Csak lassan tudatosodott bennem a szüleim elvesztése, a tény, hogy elszakítottak a bátyámtól, aki — bármilyen kicsik voltunk is — valamilyen biztonságérzetet nyújtott nekem. Sokáig beteg voltam a befogadó családnál, nem volt étvágyam, nem beszéltem senkivel. Nyolcéves koromban, amikor először vittek pszichológushoz, mindössze huszonhat kilós voltam, és olyan vékony volt a lábam szára, mint egy piszkafa. Csak évekkel később tudtam meg, hogy a bátyám is hasonlóan szenvedett. Ő néhányszor el is szökött a családból, engem akart megtalálni, de nem tudta, hol keressen. Apánknak volt egy távoli rokona, aki véletlenül hallott a sorsunkról, segített a bátyámnak, hogy megtaláljanak. Öt év után ismét találkoztunk, de persze akkor sem kerülhettünk egy családba. Amikor a bátyám nagykorú lett, otthagyta a nevelőszüleit, bérelt egy szobát, és hetente legalább egyszer elvitt magához. Amikor befejeztem a középiskolát, én is otthagytam a nevelőszülőket, és ekkor költöztünk először össze. A befogadó családban töltött évekről nem szívesen mesélek, túléltem, túléltük, ez a lényeg. Amíg a bátyám katona volt, én dolgoztam, lakást béreltem, és a leszerelése után együtt néztünk ki neki egy lányt, akit feleségül is vett. Csodálatos évek voltak, úgy ragaszkodtunk egymáshoz, mintha ikrek lettünk volna. A bátyámék szerény lakodalmat tartottak.

Amikor férjhez mentem, életem minden fontos pillanatában ott állt mellettem nemcsak a bátyám, de a sógornőm is. Két gyereket szültem, már középiskolások voltak, amikor a férjem talált magának egy fiatalabb nőt, és otthagyott bennünket, akár egy levetett, elnyűtt ruhadarabot. A gyerekeim egyetemi diplomáról álmodtak, de én akkor éppen munkanélküli voltam, az apjuk pedig soha, egyetlen dinárral sem járult hozzá a nevelésükhöz. Hiába nyertem meg az ellene indított pert, nem tudtam vele megfizettetni a tartozását. Habár a bátyámnak is két gyereke van, azt mondta, ne féljek, amíg őt látom. Az ő segítségükkel a fiam jövőre diplomázik, a lányom pedig két év múlva. Közben én is munkát kaptam, de a testvérem segítsége nélkül sosem tudtam volna megbirkózni az élettel. Közhelyes megállapítás, de mégis fontosnak tartom elmondani, hogy ha az embernek testvére van, mindig van kire számítania. Én a gyerekeimet is úgy neveltem, hogy tudják, az életben elsősorban önmagukra, majd a testvéreikre számíthatnak. Még akkor is, ha az ő testvérük nem magasabb egy fejjel mindenkinél, mint az enyém.