— Természetesen örömmel tölt el, hogy nekem ítélték oda ezt a rangos elismerést, csendesen fogadtam, a legkisebb felhajtás nélkül — kezdi a beszélgetést Mihály. — Azonnal arra gondoltam, hogy nekem sajnos nem sikerült a sportolói pályafutásom. Elemistakoromban itt, Magyarkanizsán kézilabdáztam, majd az általános iskola befejezése után Szabadkára, az építészeti középiskolába iratkoztam, ahol azonnal bekerültem az iskola csapatába. Az akkor II. ligás Spartacus külön orvosi engedéllyel — mivel alig múltam 15 éves — le szeretett volna igazolni, de az orvosi vizsga után a sportorvos nemcsak az aktív játéktól, hanem a tornaórákon való részvételtől is eltiltott. Ez nagy csapás volt a karrieremre nézve. Ha tornaórán nem sportoltam is, az iskola csapatában kézilabdáztam, aranyérmeket is szereztem. Amikor a Kanizsa második csapatában játszottam, volt olyan mérkőzés, amelyen a csapat 33 góljából 20-at én lőttem. Az ellenfél kijelentette: csak akkor hajlandó elutazni a visszavágóra, ha én nem játszom. A katonai szolgálat letöltése után viszont azt mondta az akkori orvosom, hogy nyugodtan sportolhatok, mivel sportszívem van. Így 21 éves koromtól hét éven át fociztam, majd 28 éves koromban kezdtem el a sportesemények szervezését. Eleinte munkahelyemen, a GIG építőipari kombinátban szerveztem sporttal kapcsolatos tevékenységeket, majd észak-bácskai és országos szinten is.

Az úszó- és futómaraton szervezésében először 1982-ben vett részt, a futók akkor még a klasszikus Horgos—Magyarkanizsa távon rótták a kilométereket, de szervezett különböző rangfokozatú tekebajnokságokat, kisfutballbajnokságot — mely még az 1999. évi bombázások alatt sem szünetelt —, munkás- és nyugdíjassportjátékokat. Dolgozott a Potisje Labdarúgóklubban, 1974-től 1985-ig pedig a Potisje Birkózóklub vezetőségében tevékenykedett.

— Mindig szerettem volna felhívni a fiatalok figyelmét a sport szeretetére és fontosságára, az egészséges életmódra. A legtöbb sporteseményt teljesen spontán, magamtól szerveztem, de volt, amikor megkértek, hogy vállaljam el a sportesemény megszervezését. Meglátásom szerint a szervezői munka nem vett sok időt igénybe. Ez természetes is, hiszen ha az ember kiváló munkatársakkal van körülvéve, és mindenki tudja, mi a dolga, akkor semmi sem nehéz, és minden gyorsabban halad. Feleségem sosem tiltott el a sporttól. Amikor 1968-ban megnősültem, azonnal közöltem a nejemmel, hogy a sport is nagyon fontos szerepet tölt be az életemben. Régóta ismert már, hiszen szinte szomszédok voltunk, gyerekként együtt játszottunk az utcán, így mindig megértő volt, és ma is az. Kocsmába nem jártam, nem is dohányoztam, nekem a sport a szenvedélyem, sohasem esett nehezemre szervezni, nem is figyeltem, mennyi időt fordítok rá — mondta Mihály.

Ladányi Mihály (jobbról) az elismeréssel (Fotó: Szabó Attila)

Nevéhez fűződik a messze földön híres magyarkanizsai lábteniszbajnokság életre hívása is. Ők néhányan már a ’70-es évek elején űzték ezt a sok ügyességet és kiváló technikát követelő sportágat, hivatalosan azonban 1982 óta létezik a lábtenisz a városban. Magyarkanizsa nyílt bajnokságát párosban kétszer, 1983-ban és 1984-ben, 38 éves korában nyerte meg, az összesített ranglistán még mindig a 6. helyet foglalja el. Legutóbb a 2014. évi bajnokságon játszott.

Sportolói pályafutása legnagyobb sikerének a martonosi Jedinstvo futballcsapatával, a Tisza Menti Ligában 1970-ben megnyert bajnoki címet tartja. A csapat feljutott a Szabadkai Körzeti Ligába, de egy év után ki is esett ebből a rangfokozatból, mivel mindig egy góllal többet kapott, mint amennyit adott. Előbb balszélsőként, 11-es mezben játszott, majd később a balhátvéd posztját bízták rá. Sportszerű játékos hírében állt, sárgalapot egyszer sem kapott, ami egy védő esetében megsüvegelendő teljesítmény.

Mihályéknak egy fiuk és egy lányuk született, akik négy unokával ajándékozták meg a nagyszülőket. Fia, Zoltán 1989-ben, mindössze 14 évesen országos bajnoki címet nyert kajakegyesben a belgrádi Ada Ciganliján, majd beválogatták a négyesbe is.

— Januárban saját kajakot vásároltunk neki, de májusban bejelentette, hogy nem kajakozik tovább. Elvégezte a testnevelési egyetemet, jelenleg Budapesten él, egy nemzetközi wellnessintézetben dolgozik. Zoltán fia szivacskézilabdázik Budapesten, belőle még lehet sikeres sportoló, a legfiatalabb unokám, az első lány pedig még csak négy hónapos. Iván unokám több mint egy évig asztaliteniszezett itt, Magyarkanizsán. Jól játszott, szépen fejlődött, de tavaly nyáron abbahagyta az asztaliteniszt. Sportol ő az iskolában, de versenyszerűen egyelőre nem. Ez a helyzet Vukkal is, aki általános iskolás korában focizott, majd a gimnáziumba kerülve abbahagyta a sportot — mesél a családról.

Mihály szurkolóként is rendkívül aktív, egy-egy jó labdarúgó-mérkőzésért nem rest a környező településekre elutazni. A Szabadkai Körzeti Liga egyik bajnokesélyesének, a Potisje labdarúgóinak mérkőzéseit ki nem hagyná, esőben, szélben is ott ül a lelátón, a 15 fős szurkolói csoport egyik meghatározó tagja. Látogatja a Kanizsa Kupa kézilabda-mérkőzéseit, de elmondása szerint inkább az úgynevezett semleges mérkőzéseket részesíti előnyben, amikor egyik csapatnak sem szurkol. Emellett a tekecsapat találkozóit is gyakran látogatja. 1984-ben majdnem eljutott a szarajevói téli olimpia síugróversenyeire, a jegy is megvolt már, de az akkori hatalmas hóesés meghiúsította az utazást. A belgrádi JNA stadionban többször jelen volt a Partizan mérkőzésein, a Marakanán pedig egyszer, 2002-ben járt a Lazio elleni 1:1 alkalmával. 1986-ban megtekintette a hamburgi Volkspark stadionban a HSV—Liverpool-mérkőzést, melyet alig egy évvel a Heysel-tragédia után játszottak.

— Szigorú biztonsági intézkedésekkel számoltam, hiszen még mindenkiben elevenen éltek a Brüsszelben történtek. Viszont általános meglepetésre ez nem így volt, mivel a mérkőzés előtt, amikor a játékosok még civilben sétáltak ki a gyepszőnyegre, a liverpooli és a hamburgi szurkolók egy-egy csoportja átmászott a néhány méter magas kerítésen, és mindenki a saját csapatának játékosaihoz szaladt. Történt mindez egy évvel Heysel után. Több alkalommal néztem meg a helyszínen a magyar labdarúgó-válogatottat, jártam MTK—Ferencváros-meccsen is, és ott voltam az 1998. évi atlétika-Európa-bajnokságon is Budapesten. A viadalra Mátrafüredről utaztam a fővárosba, hazafelé azonban lekéstem az utolsó járatot, csak Gyöngyösig jutottam el, onnan pedig gyalogszerrel vágtam neki a 8 km-es emelkedőnek. De nem bántam a gyaloglást, hiszen az atlétikai versenyt teljes egészében végigkövethettem. Rengeteg élmény köt a sporthoz, akár egész nap is beszélgethetnénk erről — mondta mosolyogva.

Az utóbbi években kimaradt a maraton szervezéséből, idejének nagy részét a sportesemények televízión, illetve helyszínen való követése mellett a lábteniszbajnokság és a nyugdíjassportjátékok szervezésére fordítja. A május 25-én, Horgoson megrendezendő hat község nyugdíjasbajnokságán nemcsak szervezőként vesz részt, hanem lengőtekében pályára is lép. Hiszen aki egyszer belekóstolt a sport varázslatos világába, az egy életre rabjává válik — nézőként, szurkolóként, sportolóként vagy szervezőként egyaránt.

Kattintson az alábbi képre, és olvassa el a szerző adatlapját is:
Tóth Tibor