Sziveri János most volna hetvenéves. Március 25-én. És már oly sok éve mondjuk ezt a volna szócskát, hiszen túl fiatalon, mindössze harminchat évesen hunyt el. Bábel című versét akármikor újraolvasom, hallom elénekelve vagy szavalva, összerándulok, és a szívemhez ütődik valami kemény. Rövid életpálya az övé, mégis olyan nagyot alkotott, ami a magyar költészet kivételes alakjává tette őt.
1954. március 25-én született Muzslán. És ne is én legyek, aki életét elmeséli, legyen inkább ő, mintha most is élne, idézem mondatait A rövid élet titka életregényem szinopszisa című írásából: „Bánáti/bánsági gyerek vagyok, akárcsak Bartók, vagy mondjuk Herczeg Ferenc […] Bár szüleim ma is Muzslán élnek, én viszonylag korán elszármaztam onnan. Az általános iskola elvégzése után a Csontváry képeiről ismert Neretva menti Mosztárba mentem pilótaképző katonai gimnáziumba. A katonai szigor elől menekülni kellett, és a becskereki polgári gimnáziumban folytattam tanulmányaimat. Ott sem fogott sokáig a hely, s elmentem villanyszerelő inasnak. Ezt már befejeztem, bár igen nehezen, hiszen nem érdekelt engemet a villanyszerelés. Ekkor már közölte verseimet az Új Symposion, a Híd… Egy-két évet az újvidéki bölcsészkaron is lehallgattam, ahonnan Bori Imre riasztott el, aki 1978-ban vissza akarta vetetni tőlem a Sinkó-díjat, a Magyar Szó című napilapnak adott alkalmi kijelentésem miatt. Majd Pancsovára kerültem újságírónak, később pedig Újvidékre főszerkesztőnek, az Új Symposionhoz. Politikai okokból menesztettek. Ezután egzisztenciális mélypont következett. Temerinbe költöztem, majd — Csantavéren át! — Szabadkára, a színházhoz dramaturgnak. Bekalandoztam a Délvidéket, ám nemcsak tájait, hanem a szellem — szellemtelenség? — vidékeit is. Az ottani kultúra kellős közepéből zuhantam a margóra. Irodalmat szerveztem, éltem a bohémek életét, nyomorogtam, majd jött a súlyos betegség, a mérhetetlen testi szenvedés… Tájélményem kizárólag a Bánság: szikes, agyagos sík, a Bega folyó, és gyermekkorom gyöngyszeme — Lukácsfalva, Vajdaság legnagyobb halastavával s nagyapám gyönyörű gyümölcsösével. Ha időnként visszamegyek oda, alig is találok már valamit az egykori szépből, nem maradt egyéb, csak a szikes, agyagos sík, és néhány emléktöredék a fejemben.”
Ezeket a mesélő és tűpontosan lefestő, (ön)iróniával tűzdelt verseket egy vidékről, tájról s a benne élő emberekről több kötet őrzi, például a Szabadgyakorlatok, a Hidegpróba, a Dia-dalok, a Szájbarágás, a Mi szél hozott? és a Bábel.
Szenvedélyes költő, vastag fekete keretes szemüveg, kis szakáll, szomorkás szemek némi kis titokkal, hangja inkább tenor, mint basszus. Olyan ember, akit sajnálom, hogy nem ismerhettem meg személyesen, csak versei által. Talán az igazán nagyoknak ez a sorsuk, ez a korán elmenés. Vagy csak egyszerűen a fentiek szerették volna mielőbb maguk mellett tudni, hogy csak nekik írjon verset. Nem tudom.
„Az éjben eső felesel, rólam locsog —
járdára zuhog, csattog a mocsok.
Lóg az orromból műanyag kábel;
dühöng a szívem, dühöng e Bábel.”
(Összeállította: sZs)
