A drámakirályok és -királynők nem csupán rizikós helyzetekben, hanem ettől független szituációkban is kiharcolják maguknak a társas figyelmet. Ennek hátterében pedig sok esetben lelki kétségbeesés állhat.

Fontos elmondani, hogy a neurológusok szerint ez nem jellemhiba, sokkal inkább olyan korai fejlődési traumára vagy elhanyagolásra vezethető vissza, amely az agyműködésre is hatással van, ezzel megváltoztatva az agyi fejlődést. Mint tudjuk, az újszülöttek túlélése rendkívüli mértékben függ attól, hogy az anyjuk vagy nevelőjük figyelmét fel tudják-e kelteni. Minél kevésbé veszik figyelembe igényeiket a korai fejlődés során, annál inkább szeretnék magukra vonni a figyelmet. Ezért alakulhat ki olyan attitűd, amely szerint a végletekig el kell menni ahhoz, hogy felkeltsük a környezetünkben lévők figyelmét.

Vagyis ha drámázunk, azzal egyértelműen figyelmet követelünk. Mivel azonban ilyenkor az agyalapi mirigy és a hipotalamusz endorfint választ ki (természetes fájdalomcsillapító és örömindukáló), a dráma enyhíti a szorongást, és mivel ugyanazokra a mechanizmusokra épül az agyban, mint bizonyos drogok (opiátok) használata, könnyen függővé is válhatunk.

A függőségek egyik jellemzője a tolerancia, tehát folyamatosan egyre többet igénylünk valamiből a neurokémiai hatás elérése érdekében — vagyis egyre többet kell drámáznunk a kívánt hatás eléréséhez. Még pontosabban: egyre több krízishelyzetre van szükségünk ahhoz, hogy ugyanazt az izgalmat érjük el a drámázás által.

A dráma szükségességének megállapításához, ha ezt egy összetett személyiségjegyként definiáljuk, melyben az egyének manipulálnak másokat azért, hogy „kvázi áldozattá” váljanak, a kutatók egy új személyiségskála felállítása mellett döntöttek (NFD — Need For Drama). Ebben jelen van az interperszonális manipuláció, vagyis amikor a személy hajlandóságot érez más emberek befolyásolására annak érdekében, hogy azok a manipulátor, vagyis az ő céljait szolgáló módon viselkedjenek. A szókimondó kommunikáció vagy őszinte lobbanékonyság, mely annál a személynél jelentkezik, aki kényszert érez, hogy szóljon, és megossza a véleményét még akkor is, amikor az nem megfelelő, és mindeközben nem veszi figyelembe a társadalmi következményeket. Valamint az állandó áldozati érzékelés, vagyis az a hajlandóság, amikor állandóan a mindennapi élet áldozatának érzi magát az illető.

Jellemző rájuk, hogy nem igazán megbízhatóak, és esélyes, hogy amint hátat fordítunk nekik, mi leszünk a témájuk. Szeretnek csak azért fecsegni, hogy lássák, mások hogyan reagálnak mindarra, amit előadnak, és ugyancsak nem jellemző rájuk a lelkiismeretesség, ráadásul folyton áldozatnak érzik magukat (Frankowski).

Egy texasi kutatócsoportban arra a megállapításra jutottak, hogy ezek az egyének magasabb hajlandóságot mutatnak a pletykálásra, az érzelmi labilitásra és a külső kontrollra (amikor azt érezzük, hogy nem tudjuk irányítani azokat a negatív dolgokat, amelyek velünk történnek, még akkor sem, ha valójában a mi szerepünk nagyobb benne). A drámát igénylő emberek önsértő magatartása alacsony, ezért sem tekinthetjük a borderline vagy a hisztrionikus személyiségzavarokkal egyenértékűnek. Ugyancsak kutatásokkal bizonyították, hogy a drámát igénylő személyiségjegyre nem jellemzőek a nemi különbségek — a nők körében tehát nem jelenik meg nagyobb mértékben, mint a férfiaknál.

Mit tehetünk ennek orvoslása érdekében? Egy biztos, drámai megnyilvánulásainkon változtathatunk. Az első lépések egyike, hogy felismerjük és elfogadjuk azt, ami történt velünk, amit átéltünk, akik vagyunk — hiszen erre valószínűleg egyre több visszajelzés is érkezik a környezetünkből. Érdemes arra figyelni, amink van, ahelyett, hogy arra koncentrálnánk, amink nincs, és gyakran szakmai segítségre is szükségünk lehet ennek leküzdéséhez, átírásához. Olykor nekünk kell megadni saját magunknak azt a figyelmet, amelyre olyannyira vágytunk gyermekként, de nem kaptuk meg.