Szabó Attila felvétele

Március 24-én, a NATO-bombázás megkezdésének tizedik évfordulóján a szabadkai Városháza előtt gyűltek össze a Bratstvo Vagongyár már több mint egy hónapja sztrájkoló dolgozói. Délelőtt Saša Vučinić városelnök fogadta küldöttségüket, ígérvén, hogy a városi önkormányzat mindent megtesz annak érdekében, hogy megmentsék a gyárat és munkahelyeket, munkát biztosítanak a 350 foglalkoztatottnak. Ilyen ígéretet tett Maglai Jenő, a községi képviselő-testület elnöke is.
Marko Skenderović, a sztrájkbizottság elnöke megköszönte munkatársainak és családjuknak a méltóságteljes részvételt, a városi önkormányzat vezetőségének a segítőkészséget, de - mint hangsúlyozta - a 350 kilátástalan helyzetben levő dolgozónak ennél sokkal többre van szüksége. Nem akarnak a sztrájkoló munkások semmi lehetetlent, csupán annyit várnak el, hogy kifizessék nekik az elmúlt öt hónapban visszatartott keresetüket, befizessék a nyugdíjalapba a már több mint négy éve nem fizetett járulékokat, és hogy munkát biztosítsanak nekik. åk dolgozni akarnak, és tudják, hogy elismert munkájuk iránt most is van kereslet. Megköszönte a média támogatását is, mert elsősorban a médiumoknak köszönhető, hogy egyre szélesebb körben megismeri a nyilvánosság a vagongyár munkásainak nyomorát.
Pajo Vukomanov, a sztrájkbizottság elnökhelyettese szerint várható volt, hogy a munkások elkeseredésükben az utcán próbálják megoldani sorsukat.
- Amint látható, ennek a felvonulásnak nincs forgatókönyve, nincs hangosításunk, a biztonságról is mi magunk gondoskodunk, még a tiltakozó feliratainkat is magunk készítettük. Nem várjuk azt, hogy ezzel a nyilvános kivonulással majd megváltoznak a dolgok, de a foglalkoztatottak türelme elfogyott. Az elmúlt öt hónapban sokan a folyószámlákon megengedett mínuszból tartották fenn a családot, mivel azonban nem történik újabb befizetés a folyószámlánkra, így a bank is megvonta tőlünk a mínuszba menés lehetőségét. A községi szakszervezet a városvezetéssel együtt elintézte, hogy a közvállalatok: a vízművek, az áramszolgáltató ne kapcsoljon le bennünket, pontosabban a háztartásainkat a fogyasztásról, de végül is az adósságot egyszer törleszteni kell. Így vagy úgy, de rendezni kell a vagongyár sorsát. Ez a tiltakozó menetelés is arra szolgált, hogy felrázzuk az illetékeseket: dőljön már el valahogy a sorsunk: vagy engedjenek szélnek bennünket, vagy rendezzék Vladimir Delić tulajdonossal a beállt helyzetet. Nem azért jöttünk a városba, hogy randalírozzunk, hiszen ez a mi városunk, egyszerűen végső kétségbeesésünkben azt akarjuk elérni, hogy Belgrádig jusson el a hírünk. Egyszerűen nem tudom felfogni, miért nem mérlegelik logikusan a dolgokat az ország illetékesei: mi az ésszerűbb, a törvényesebb - rábírni a magántulajdonost, hogy teljesítse törvényes kötelezettségeit (amelyeket az adásvételi szerződésben is aláírt), vagy kenyér nélkül hagyni 350 munkást családtagjaival együtt. A mai viszonyok közepette a 350 becsületes dolgozóból legalább 50 válik majd problematikussá, meglehet, hogy magam is köztük leszek. Hiszen ha a gyerekeink kenyeret kérnek, azt adni kell nekik, ha lopjuk is - ha más megoldást nem biztosítanak.
A felvonulók síppal-dobbal, segélykiáltásnak is beillő szövegű transzparensekkel vonultak végig a Korzón, egyetlen kétértelmű, hangos szó nélkül. Az őket szép számban kísérő rendőrök is tisztes távolból, kellő tisztelettel tették a dolgukat. Az egyetlen hangoskodó egy öt-hat év körüli, apja nyakában ülő piros sapkás kislány volt, aki a sípok ütemére, vékony kis gyermekhangján kiáltozott: tolvajok, tolvajok...
Egy-egy ilyen esemény kapcsán nemcsak szabálytalan, de felesleges is a kommentár. Mégsem állhatjuk meg, hogy ne szóljunk egy-két dologról, amelyek azt bizonyítják, hogy a Bratsvo Vagongyár munkásainak és mindazoknak, akik sajnos egyre többen jutnak hasonló sorsra, nem lesz könnyű dolguk követeléseik érvényre juttatásában. A gazdasági minisztériumnak a bíróságokhoz intézett felhívása, hogy ne hozzanak döntést a munkaügyi perekben (értsd: amelyekben a felperes munkásnak pénzt ítélnek meg); a munkaügyi minisztérium fontolgatása, hogy április elsejétől kormányrendelettel ún. szolidáris adóval megadóztatják a 17 ezer dinárnál magasabb nyugdíjakat és kereseteket, ily módon biztosítva az államháztartásban tervezett hiányt; a tény, hogy az országban egyetlen intézménynek, még a kormánynak sincs pontos adata arról, mennyi pénz folyt be az ország pénztárába az eddig magánosított szerbiai vállalatokból, és mire költötték azt a pénzt; mindez arra utal, hogy a kormány, az állami intézmények iránytűjére jókora mágnes ragadt, ami egyre mélyebbre húzza az ország már eddig is agyonnyúzott ,,apró halait'.