home 2024. június 20., Rafael napja
Online előfizetés
Dolgozni és élni csak szenvedéllyel érdemes
Tóth Lívia
2023.08.11.
LXXVIII. évf. 32. szám
Dolgozni és élni csak szenvedéllyel érdemes

Tanár, újságíró, lektor, könyv- és gyermekrovat-szerkesztő, nyelvművelő — ő Farkas Zsuzsa, akit egy jelentős életesemény alkalmából kerestem fel.

* Kerek születésnapod van, Kolléganő. Beszélgessünk egy kicsit! Bevezetésül dióhéjba foglalnád az életrajzodat, életszemléletedet?

— Mondhatom, hogy sokat dolgoztam mindig. Nem valami nagyobb anyagi haszon megszerzése érdekében. Egy — talán velem született — tulajdonságom, a kíváncsiságom sarkallt erre. Sok minden érdekelt s érdekel: a világ működése, szépségei, pokoli bugyrai, az élet titkai, buktatói, s főleg az ember. Az egyszerű, a tudós, a rangos is egyaránt. Mert, ugye, az emberi minőséget nem az egyetemi oklevél határozza meg. Szeretek utánajárni a dolgoknak, jókat beszélgetni, jönni-menni, látni, tapasztalni, megérteni a történéseket. Próbálom megtanulni s továbbadni az élet harmóniája elsajátításának tudományát, a többi között kedvenc íróim, filozófusaim műveinek tanulmányozásával. Hamvas Béla életfilozófiáját örök érvényűnek tartom. A keleti bölcsek nyomán ő világosan rámutatott arra, hogy a létrontásért az ember mindig saját maga a felelős. Számára „az élet nem eredmény, siker, teljesítmény, gyönyör, hanem megmagyarázhatatlan és minden értelem fölött álló öntörvényű tisztaság, amely a végtelenségben és végtelenül önmagát akarja” (Patmosz II.). Viszont: „A korszak az emberben sokat megronthat, de a nagyobb vétek azé, aki hagyja, s ezzel a szakrális élet bemocskolásában bűnrészessé válik.” (Patmosz II.) „Mert vétkesek közt cinkos, aki néma” (Babits Mihály). Emberként sok gyarlósággal meg vagyok „áldva”. Javamra szolgálhat azonban, gondolom én, hogy amit tettem, szívvel-lélekkel, jobban mondva: örömteli szenvedéllyel tettem. Ez a szenvedély persze néha indulatosságba csapott, s csap még mindig át. Ilyen hajlott koromban is. J (Elnézést, fiatal kollégák, ha sértve éreztétek magatokat, amikor lapzárta előtt, kivörösödött arccal felétek lobogtatva a hibákkal teli kéziratokat, keresetlen szavakkal ostoroztam a hányavetiséget, téma- és fogalmazásbeli műveletlenséget, stílustalanságot, unalmas semmitmondást, de hát ezt nem ellenetek, hanem értetek/értünk, mindnyájunkért tettem. Ha hatni szeretnénk a környezetünkre, ilyesmire nem „vetemedhetünk”!) Mondom, szégyellem magam emiatt, de úgy érzem: legyen az ember inkább haragos, indulatos, csak közömbös ne legyen soha.

* A magyar nyelvvel folyamatosan foglalkoztál…

— Természetesen nem nyelvtudósi minőségben, hanem csak anyanyelvünk minél pontosabb, értőbb, hatékonyabb használata érdekében igyekeztem pallérozgatni vajdasági magyar közösségünk, elsősorban a nyelvet fő kifejezőeszközként használó, példaként szolgáló médiumaink nyelvét. Közhely már szinte, hogy nyelvében él a nemzet, anyanyelvünk tisztasága megmaradásunk egyik fő záloga. Ha a nyelvet, az anyanyelvi és anyanyelvű kultúrát elhanyagoljuk, s a piaci törvényeknek vetjük alá, az csak értékvesztéssel járhat. Hangoztatták ezt már többen is. Örvendetes, hogy a magyar kormány jó pár éve ráérzett erre, s hatékony intézményes támogatást nyújt nekünk a szerb kormánnyal kötött, sorsközösségen alapuló baráti együttműködése keretében. Kezdő lektorként — egyetemi tanulmányaim befejezése után — Keck Zsigmondnak, a kiváló Kossa Jánosnak a keze alatt dolgozva hamar felfogtam, mennyire fontos az anyanyelvünk, különösen nekünk, határon túlra szakadt magyaroknak. Lelki és szellemi hazánk, meghitt otthonunk. Felkerestem hát Budapesten a kor legnevesebb nyelvészeit, nyelvművelőit: Lőrincze Lajost, Deme Lászlót, Grétsy Lászlót, Rácz Endrét, Bencédy Józsefet, Wacha Imrét, Szathmári Istvánt, Kemény Gábort, Kovalovszky Miklóst, Fábián Pált, majd a mi Szeli Istvánunkat, Ágoston Mihályunkat, a(z akkor még) Csehszlovákiában élő Jakab Istvánt, az erdélyi Péntek Jánost. Elragadóan kedves fogadtatásra leltem részükről, s aztán a Magyar Szó Kilátó című rovatában, népes olvasótáborra találva, hétről hétre megjelentek a nagyokkal készült egész oldalas interjúim. (Később ezeket Nyelvőrökkel nyelvőrségen címmel könyv formájában is kiadta a Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság, s az anyaországban ugyancsak meleg fogadtatásra talált a kötet.) Ami érdekessé tette a beszélgetéseket: hogy a kimondottan nyelvhelyességi kérdések mellett általános emberi és közösségi sorskérdéseket is érintettünk.

* Ki volt a legkedvesebb számodra beszélgetőtársaid közül?

— Természetesen a „legszelídebb”, legközkedveltebb nyelvművelőnk, a drága Lőrincze Lajos. Aki elérte, hogy a nyelvművelés ügye ne csak a nyelvészek ügye legyen, hanem az egész nemzeté, minden magyarul beszélő ember lelkiismereti ügyévé váljon. Ha a Magyar Rádióban megszólalt szelíd, közérthető, de szakszerűen tárgyilagos hangon, úgy éreztem, az egész nemzet figyelt reá. Műsora a rádió közvélemény-kutatása szerint a népszerűségi lista élén szerepelt. Ezeknek az Édes anyanyelvünk címmel sugárzott ötperces adásoknak óriási szerepük volt a nyelvi műveltség terjesztésében, az eleven nyelvi közvélemény, a felelős nyelvi lelkiismeret kialakításában. Azt hittem, vele lesz legkönnyebb az interjúkészítés. De tévedtem. Úgy elkalandoztunk beszélgetés közben, hogy megháromszorozódott a beszélgetésre tervezett idő. Körüljártuk az életfilozófiáját, derűs életszemléletét, mondta, hogy igyekszik az életben meglátni mindent, mindazt, ami kedves, ami szép, hangsúlyozta, hogy a nyelvnek nem az a kizárólagos rendeltetése, hogy gondolatközlő eszköz legyen, hanem ki kell fejeznie az ember érzelmeit, hangulatát is a maga teljes színpompájában. „Ritka ember az — jegyezte meg —, aki úgy tud fogalmazni, hogy azonnal kőbe lehet vésni. Én távol állok ettől, sajnos. De azért nem biztos, hogy éppen ez az ideálja a szabad előadásnak, mert bizonyos redundancia azért szükséges. […] Más az élő beszéd, és más az írás.” Arra törekedett előadásai során, hogy a mondandója ne csak a hallgatóság agyáig, hanem a szívéig is elérjen. Erre kellene talán minden igaz, jobbító szándékú embernek törekednie. De a többi között nagy élmény volt hallgatnom egy aratás alkalmával a kombájnra váró, a búzaföld szélén heverésző, sörözgető, sokat megélt gazdákkal együtt Dénes bácsit, Bicskei Dénest, aki nem beszélt sokat, de amit mondott, az úgy állt, mint a cövek, úgy világolt, mint a déli napsütés. Nemcsak azt volt öröm hallgatni, amit mondott, hanem ahogyan mondta. Körülöttünk fürgén ugrándoztak a szöcskék, billegtek a szarkalábakon a káposztalepkék, a tarló fölött pedig egy pacsirta egyensúlyozott és énekelt a levegőben. „No, majd mondok valamit — húzott egyet az üvegéből Dénes. — Mi a különbség az anyós meg a pacsirta között? — kérdezte. — No, bökd már ki! — noszogatta valaki. — Hát az, hogy a pacsirta fenn énekel, az anyós meg a fenének kell! — húzta mosolygósra a száját a mókamester. (A teljes szöveg az Arcok gyertyafényben című kötetemben jelent meg.) Ennek a kis történetnek a hangulata eszembe juttatta a drága Kosztolányit: „Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható. Nem külsőséges valami, mint a kabátom, még olyan sem, mint a testem. Mélyen bennem van, vérem csöppjeiben, idegeim dúcában, metafizikai rejtélyként. Ebben az egyedülvaló életben csak így nyilatkozhatom meg igazán. Naponta sokszor gondolok erre. Épp annyiszor, mint arra, hogy születtem, élek és meghalok” (Kosztolányi Dezső: Ábécé a nyelvről és lélekről). Számomra a Nyelv és lélek címmel megjelent könyve a világ legjobb, leghatásosabb nyelvművelő kiadványa. A riportírást meg a publicisztikát szerettem legjobban. Kiszállhattam a helyszínekre, testközelbe kerülhettem az Élet sűrűjével. A Mindent a városért című riportomra vagyok a legbüszkébb, amely a szabadkai városháza építtetőjének, Bíró Károlynak az életéről szól. Sikerült még beszélnem egyetlen élő unokahúgával, Emich Zsófiával, akitől a nagyszerű városelnök életén keresztül sok más fontos, életbe vágó dolgot is megtanulhattam. Meg a horgosi Kárász család mindennapjait ecsetelő Kárász Ilonával folytatott húsba vágó beszélgetésre is nagy szeretettel emlékezem. Meg, meg… felsorolni már nem is tudom, mi mindenre még: a Lifka-könyvre, a gyerekeknek szánt, két kiadást megért, közkedveltté lett Hullik a gesztenyére, a szabadkai zsidóságról szóló vaskos kötetre, amely az Élettől az életig a holokauszton át címet viseli, s amelyben interjúk sora alatt ott a nevem.

* Dolgozol-e újabb köteten?

— A fiatal, tehetséges kolléga, Brenner János által beszerkesztve, nyomdakészen áll a Délvidéki fényes percek című, a Hét Napban, Magyar Szóban, Hídban stb. megjelent írásaimat tartalmazó legújabb kötetem anyaga, kiadóra várva.

* Téged ismerve, biztos fűznél még néhány gondolatot a beszélgetés végére.

— Az erkölcsprédikátorok sohasem érdekeltek. A gyűlölködők sem. Tudnunk kell: egy kicsit így is vannak a dolgok, meg úgy is. Egyetlen életünk van, s ki tudja, melyik percben szólít bennünket magához az Úr. „Úgy kell eldobnunk magunktól az életünket, mint a fületlen gombot” — mondja Füst Milán. A világ rejtelmes, felmérhetetlen gazdagságára soká nyílik ki a legtöbb ember szeme. A kegyetlen igazságait a világnak a szívek gyöngéd jósága egyensúlyozhatja. Meg a gondolkodás örökös újrakezdése. Az ember ne legyen sohasem merev, sokféle meggondolásra legyen képes. Ahogy öregszünk, egyre bölcsebbé leszünk. Hozzászokunk az élet kegyetlenségeihez. Rájövünk, mennyire bonyolult dolog embernek lenni. S arra is, hogy élni mégiscsak jó. Már tiszta szívvel örülni tudunk az élet apró dolgainak is. Elmúlik legtöbbünkből a szerzés kényszere. Rájövünk: végül semmink, de semmink sem marad. Csak az a négy deszka, amiben — ha szerencsénk van! — az anyaföldbe süllyesztenek. Igyekszem hát minél szabadabban, előítélet-mentesebben élni, meglátni a hétköznapokban is a szépet, a jót. Már meg akarom, tudom bocsátani a bántásokat is. Elviselem, hogy legyőzött, megalázott emberek is vannak a világon, de azért emiatt még mindig gyakran háborog a lelkem. Egyszer talán majd sikerül mégis, ha sokan akarjuk: jobbá lesz ez a most még feje tetején álló, mégis csodálatos világ.

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..