Uuuuutálom, ha nekem kell megoldanom egy olyan alkatrész beszerzését, amiről azt sem tudom, mire szolgál. Szerintem az ilyen mütyürök fölhajtása a férfi dolga. Előre fázom, ha nekem kell megvennem a locsolócsőhöz való akármit a gazdaboltban - ott ugyanis a fiúk akkor is megkérdezik, hogy hány colos kellene (nagyon vicces!), ha mutatom a kiszuperálódott darabot. Nem szeretem, ha nekem kell megvennem azt az izét, amit a konnektorba kell dugni, mert előre le merem fogadni, hogy az unatkozó kereskedő a boltban megkérdezi: abban a példányban, amit a kezemben tartok, ugyan mi romolhatott el? Előre rettegek attól, nekem kell tűvé tennem a várost egy olyan semmiség miatt, ami kapcsológomb volna az asztali lámpán. Mégis nekem kell, mert a párom háromig dolgozik. Az ilyen műszaki magánboltok pedig (az államikat sorra felszámolták), ahová engemet küldenek, délután zárva tartanak. Legalábbis Szabadkán. Vagy csak én vagyok ilyen peches? Nem tudom, de a ,,Délután zárva' szindrómából az a benyomásom, hogy a kereskedői logika szerint ebben a városban kétfajta ember él: a munkanélküli és a nyugdíjas. Azok, akiknek (már vagy megint) van munkájuk, nyilván zömmel a privátoknál dolgoznak. Ott pedig - a vadkapitalizmus ,,legjobb" hagyományai szerint - látástól vakulásig kell gürizni, ők aztán sem délelőtt, sem délután nem vásárolnak. A maradék potenciális vásárló (akinek még van állása) miatt pedig nem éri meg délután kinyitni.
Hát itt tartunk. A valaha messze földön híres szabadkai ócskapiac (ahol a varrótűtől a gőzmozdonyig tényleg minden van) esete is ezt a helyzetértékelést látszik alátámasztani. Az ócskapiacból lett árupiacon, nem is olyan régen az árusok délután egy óra tájt még váltották egymást (mert ketten osztoztak egy asztalon). Ma Szabadka legnagyobb működő gyárába, a piacra, a déli harangszó után már nem is érdemes elindulni. Nincsenek árusok, mert se vásárló, se pénz. Kongnak a csarnokok, a nyomasztó csönd azt üzeni: egyre nagyobb a szegénység. Nő, dagad. Akkor is, ha nem beszélünk róla. Ha nem téma, ahogy az utóbbi hónapokban is (már megint) minden a politikáról szólt. Ezúttal a helyhatósági és parlamenti választások okán, holnap majd jön egy másik konc. A politikusok, a ,,nép választott képviselői" számára nem téma, hogy a csirke farhát majd kétszer annyiba kerül, mint tavaly ilyenkor. Nem érdekli őket különösebben, hogy sok-sok idős embernek nyugdíjkifizetés előtt nagyon jól jönne az a néhány csörgő aprópénz, amit az ellátmányt hozó postás markába nyomott. Mert a pénztárcájában csak négy dinár árválkodik, azon pedig nem lehet kenyeret venni. Akinek filléres gondjai vannak, azt nem érdekli a ,,Délután zárva', s az nem korzózik. Nem ámuldozik azon, hogy miközben egyre nagyobb az elszegényedés, Szabadkán lassan Bank utcának kell átkeresztelni a Korzót. Minden valamire való vendéglő -- Zágráb (majd Antikvárium), Elza, Spartak -- helyén bank nyílt. (Minek is?! Az a középosztály, amely megengedhette magának, hogy olykor be-be üljön egy vendéglőbe, már nincs többé.) Aztán bank a NaMa, az önkiszolgáló, az üveges helyén... Úgy fest a város, mintha nem homokbányák, hanem aranybányák vennék körül. A szecessziós Szabadka amolyan szürrealista festményre hasonlít.
Vagy csak én érzem úgy, hogy keveredik az álom és a realitás? Mert nem értem a lényeget, hogy a legjobb áru a pénz? Vagy az a baj velem, hogy ismeretségi körömben túl sok az ötvenes? Hogy sok olyan ötven év körülit tudok, aki ismeri a rettegés ízét. Aki már belekóstolt a munkanélküliek keserű kenyérébe. S aki még nem, de reális a veszélye, hogy holnap-holnapután kiadhatják a munkakönyvét. Gondjuk ugyanaz: már ,,túl öregek" ahhoz, hogy újra munkát kapjanak, a nyugdíjaztatáshoz pedig még ,,túl fiatalok". S miközben emberek tömegei kerülnek utcára -- harminc-egynéhány ledolgozott évvel a munkakönyvükben -- a szerbiai parlament képviselői azt találták ki, hogy kedvezményes szolgálati idővel ajándékozzák meg magukat! Szeretnék, ha 20 (nem elírás: húsz) Szolgálati évvel nyugdíjba vonulhatnának. Arra hivatkoznak, hogy a kemény munkáért, amit a parlamentben végeznek (érettünk és a nevünkben), megilleti őket a kedvezményes szolgálati idő. Meg arra, hogy a környező országokban is ez a gyakorlat - ez a privilégium is megilleti a honatyákat. Lehet, nem tudom. De egyben biztos vagyok: HONATYA nálunk egy sincsen. Hogy miért? Az ATYA kifejezést nem elemezném -- annak a bölcsesség volna a mértékegysége. Viszont a HON (a haza) a parlamenti képviselő esetében államot feltételez. Szerbia pedig nem állam. Egyebek között azért nem, mert ma sem tudja, hol vannak az ország határai (lásd: Kosovo meg a három évre szóló próbaházasságból kihátrálni készülődő Montenegró). Ezért, urak és elvtársak, ott a parlamentben, ne álmodozzanak kiváltságról az egymillió munkanélkülit nyilvántartó Szerbiában - nem vonulhatnak ötvenévesen nyugdíjba. Azt értjük, hogy otthon a feleségük szívesen venné, ha önök, immár nyugdíjasként átvállalnák a férfinak való feladatokat. De majd megveszi azt a szerencsétlen mütyürt a sofőr, a testőr vagy a házvezetőnő.