Csillámpor
Nyolcvan éve, 1925. június 14-én született Darvas Iván kétszeres Kossuth- és Jászai-díjas színész, érdemes és kiváló művész. Darvas Szilárd néven született a mai Szlovákia területén található Belyén, orosz származású anya és magyar apa másodszülött fiaként. A család 1926-tól 1939-ig Prágában élt, ahol a fiúk német iskolába jártak, közben anyjukkal oroszul, apjukkal magyarul beszéltek. Az ifjú Iván 1939-ben került Budapestre, a Színművészeti Főiskolára 1943-ban iratkozott be. Osztályfőnöke, Rátkai Márton hívta fel az alig húszéves színinövendékre Várkonyi Zoltán, a Művész Színház igazgatójának a figyelmét. Darvas ebben a színházban Anouilh Eurüdiké című drámájának férfi főszerepében debütált. Partnernője az akkor karrierje csúcsán álló Tolnay Klári volt, akivel annak rendje és módja szerint egymásba szerettek, és később össze is házasodtak.
Darvas Iván személyében egy olyan új típusú, rendkívüli tehetségű fiatal színész került a színpadra, akinek elegáns, arisztokratikus külseje, könnyed mozgása, kissé gunyoros beszédmodora revelációként hatott. Csodálatos kisugárzása volt a színpadon, könnyed bohózatokban és súlyos, veretes tragédiákban egyaránt képes volt hatalmas sikereket aratni. Egészen kivételes alakításokat nyújtott az orosz klasszikusok műveiből készült drámákban: Raszkolnyikov (Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés), Tuzenbach (Csehov: A három nővér), Popriscsin (Gogol: Egy őrült naplója), Asztrov (Csehov: Ványa bácsi) szerepében.
1949-ben átszerződött a Madách Színházhoz, amelynek 1956 végéig volt tagja, majd hosszabb szünet következett. 1957 májusában ,,a Magyar Népköztársaság államrendjének megdöntésére irányuló szervezkedésben való tevékeny részvétel" miatt háromévi börtönbüntetésre ítélték. Huszonkét hónapot töltött le belőle, aztán az első amnesztiával szabadult 1959. április 4-én. A színház, persze, nem vette vissza, segédmunkás lett a metróépítkezésen, majd egy ktsz-be került műanyag-fröccsöntő munkásnak. Közben hetenként ostromolta beadványokkal a Művelődési Minisztériumot, ahol aztán a színházi főosztály vezetője közölte vele: sem most, sem 15 év múlva, és egyáltalán semmikor nem léphet színpadra.
Végül a mindenható Aczél György révén Miskolcra, majd a budapesti József Attila Színházhoz került, s az itt töltött két év után, 1965-ben a Vígszínház szerződtette. A Várkonyi Zoltán vezetése alatt álló intézményben parádés szerepek várták, a teátrum egyik vezető színésze lett. Főbb alakításai: Von Berg (A. Miller: Közjáték Vichyben), Brick (T. Williams: Macska a forró bádogtetőn), Franz (Sartre: Altona foglyai), Martin Dysart ((Shaffer: Equus), Rezeda Kázmér (Krúdy: Rezeda Kázmér szép élete), Warwick (Shaw: Szent Johanna).
Várkonyi 1979-ben bekövetkezett halála után elárvultnak érezte magát a Vígszínházban. 1985-ig volt tagja, aztán a szabadúszást választotta, majd 1993-ban boldogan csatlakozott a Törőcsik Mari által alapított Művész Színházhoz. A Művész azonban csupán két évig működött, s ezután Darvas ismét szabadúszó lett. Az utóbbi években vendégként fellépett a Madách Színházban, A játékszínben és a Komédiumban.
Többször elmondta: a filmet csak nézőként szereti, ennek ellenére több nagy sikerű filmben játszott. Ő volt Liliomfi Makk Károly halhatatlan vígjátékában, a börtönt megjárt férfi a Szerelemben, a katonatiszt Tarpataki a Hideg napokban. Játszott a Dollárpapa, a Tizedes meg a többiek című vígjátékokban, a Bakaruhában és az Egy szerelem három éjszakája című drámákban. Utoljára az 1999-ben készült Film...-ben forgatott, az ebben és a Morel fiú címűben nyújtott alakításért 2000-ben elnyerte a 31. Magyar Filmszemlén a legjobb férfialakítás díját.
Magánélete ma már rendezett, de ez nem volt mindig így. Többször elvált, futó kalandjai is voltak, közben az alkoholt sem vetette meg. Jelenlegi házassága 1972 óta tart, feleségével egy fiú- és egy leánygyermeket nevelnek.
1990-1994 között közéleti szerepet is vállalt: Budapest XIII. kerületének országgyűlési képviselője volt az SZDSZ színeiben.
Az elmúlt több mint ötven év egyik legnépszerűbb színészét elhalmozták kitüntetésekkel. 1955-ben és 1967-ben Jászai Mari-díjat, 1978-ban és 1998-ban Kossuth-díjat kapott, 1969-ben lett érdemes művész, 1975-ben kiváló művész. 2001-ben Pro Urbe Budapest Díjat, 2002. október 23-án Nagy Imre Érdemérmet kapott, 2003-ban Prima Primissima Díjjal tüntették ki (Sebők Márta - Panoráma, Sajtóadatbank).
Jelentős kis semmiségek (részlet)
Sármossága éveinek számával egyenes arányban növekszik. Szürke öltönyben, nyakkendősen ült, és csak olvasott, olvasott a József Attila Színház stúdiójában. Látszólag nem csinált semmi különöset, a legnagyobb történésnek az tűnt, hogy megivott néha egy kis vizet. Mintha nem is Kertész Imre Nobel-díjas regényének, a Sorstalanságnak a meghúzott szövegére helyezte volna a hangsúlyt, totálisan monotonnak tűnt, ahogy belefelejtkezett a remekműbe. De határozott mimikával kifejezte véleményét arról, amit előad. Nem hagyta, hogy a Kertész iránti tisztelet miatt patetikussá váljék az este, amennyire lehet, igyekezett visszaadni a regény hangulatát. Fontosabbnak tartotta a művet, mint színészi eszközeinek a csillogtatását.
Néhány éve azonban Szolnokon az Amadeusban, mintegy jutalomjátékként, Salierit, a Mozart mellett közepességére ráébredő zeneszerzőt adta. Ebben a bulvárba hajló darabban sziporkázhatott. Középszerűt játszva lehetett nagy formátumú. Lehetett vidám, elkeseredett, ármánykodhatott intrikusként, és cirádák tömkelegét mondhatta el zengzetes beszédfolyamként.
Tud jelentős lenni kis semmiségben, mondjuk a jól megírt Neil Simon-vígjátékban, a Furcsa párban egyenesen brillírozott, sokat csodált könnyed eleganciájával. Sármossága éveinek számával egyenes arányban növekszik, és ezen az sem változtat, hogy mindinkább van benne valami bölcs keserűség. (bóg - magyar hirlap)
Egyszer elmesélted...
....talán már nem is emlékszel rá, hogy milyen rémesek tudnak lenni a ,,szíiiinészeeek", helyesebben nem azt mondtad, hogy tudnak, hanem hogy tudunk. Hogy Te magad is, ha a színpadon előadás közben egy mondat, egy gesztus nem úgy sikerül, ahogy kellene, ha Benned valami zavar támad, utána, az előadás végén feldúlva követeled azt a könyvecskét, amelyben fel lehet sorolni azokat az objektív okokat, melyek megzavarták játékodat. Szörnyu dolgokat (valakinek a háttérben nyikorgott a cipője, a folyosóról behallatszott a színpadra egy ajtócsapódás, sőt egy rosszindulatú kolléga a háttérben képes volt eltüsszenteni magát). Én akkor elröhögtem magam, de Te makacsul bizonygattad, hogy ez a lelkiállapot úgy hozzátartozik a színészethez, mint a nadrággomb a slicchez (a cipzártól mindig is féltél).
(Részlet Makk Károly: Hajrá, Iván! Hajráááá, Darvas Iváááán! című méltatásából )