A keserves kórházi éjszakán egymást kergetik az ésszel persze ellenőrizhetetlen lázálmok. Azt sem tudhatom, hogy mért jut itt most éppen a nyelvi kérdés az eszembe. A véletlen ez, ugye? Nyilván, bólintok rá, de sietve tenném is hozzá, hogy ez sem lehet véletlen. Végül, már félig magamhoz térve oda lyukadok ki, hogy bármennyire csodálatos, de mi évszázadok, évtizedek óta együtt, egymás mellett élő emberek mintha szégyellnénk tanulni, megtanulni egymás nyelvét. Kivételek biztosan vannak, de általános a jelenség, hogy ha egy községben él két nemzetiség: román meg magyar, szlovák vagy magyar, ruszin, román vagy valamely másik, hát akkor ezek egymás között inkább egy harmadik nyelven, szerbül beszélnek. Ismertem olyan vegyes házasságban élő szlovák-román családot is, melyben a gyermek nem tanulta sem az apa, sem az anya nyelvét, megelégedtek azzal, hogy beszélje csak a kommunikációs nyelvet, a szerbet.
Régi-régi emlékek bukkannak föl az évtizedek vastag rétegeinek mélyéből, újabb és újabb bizonyítékot szolgáltatva amaz érthetetlen megállapításhoz, hogy az itt élő különféle nemzetiségű emberek mintha szégyellnék beszélni egymás nyelvét.
Minden jelenségnek, a társadalminak is megvan az oka. Ez rendszerint nem egy, hanem többféle, nehéz megtalálni, mert nem a felszínen, hanem mélyen rejtőzik. Ez nem lehet másként a mi esetünkben sem. Már csak azért is így gondolom, mert sokak számára hihetetlen jelenségről, állításról van szó.
Két hétig feküdtem ugyanabban a szobában egy ruszin emberrel, végtelenül jó ember volt, előtte hozzá hasonlóval talán sosem találkoztam még. Persze, mindig csak szerbül beszélgettünk egymással, s már csak itthon csodálkoztam el, hogy egyszer eszembe nem jutott, hogy naponta pár ruszin szót megtanulhatnék tőle, pedig ez még érdekesebbé is tehette volna a nehéz kórházi napokat. Jó - tolakodik elő a magyarázat -, sosem éltem együtt ruszinokkal, valószínű, hogy már nem is fogok olyan helységbe költözni, ahol naponta találkozhatnék velük, ahol gyakran hasznát vehetném ruszin nyelvtudásomnak. Magyarázatot keresés nélkül is könnyen találok passzív magatartásomra. Az ember a hanyagságát általában mindig könnyen meg tudja indokolni. Persze, tudnom kell, hogy ez mind csak mellébeszélés. Az igazi ok máshol keresendő.
Úgy vettem észre, az a magyar, aki beszél pl. szlovákul, vagyis akihez a szlovák utcabeli a saját anyanyelvén, tehát szlovákul szól, s aki ezt megérti, sőt aztán még ezen a nyelven válaszol is neki, az ezzel honfitársaiból nem a normális értékrend szerint kijáró elismerést váltja ki, inkább megrovó tekintetet vetnek felé, talán le is nézik, kicsit úgy érezve, hogy itt nemzeti önérzetünkben sértettek, csonkítottak meg bennünket. Mintha az értékrendünk azt tartaná helyesnek, hogy igenis várjuk el, követeljük meg az ide teleépített vagy települt népektől, hogy ha itt akarnak élni velünk, akkor tanulják meg a nyelvünket, vagy ha nem, akkor beszélhetünk az államnyelven, de hogy mi, Árpád ivadékai az ő nyelvüket megtanuljuk, hát ezt már senkinek nincs joga elvárni tőlünk.
Felelősségem teljes tudatában ki merem jelenteni, hogy távol áll tőlem mindenféle buta birodalmi gőg, az elmúlt évtizedek során mégsem éreztem soha szükségét annak, hogy megtanuljam valamelyik itt élő nemzetiség nyelvét legalább annyira, hogy megértve a tévé egy-egy műsorát, betekintést nyerjek az életükbe. Pedig ennyit minden különösebb megerőltetés nélkül, játszva megtehettem volna.
Nem új jelenség ez errefelé. Évtizedekkel ezelőtt sem volt jobb a helyzet. De nem is javult. S talán hihetetlen, de remélni sem lehet, hogy itt kialakul majd egy olyan értékrendszer, amelyben büszkén nézünk majd régiónk minden olyan polgárára, aki anyanyelvén kívül 2-3 más nyelven is eltársalog honfitársaival.
Igaz, hogy én most nem látom egy kedvező fordulat esélyét, de az még nem zárja ki, hogy az mégis bekövetkezzen.
Fölösleges hangsúlyozni, hogy ez a változás nem kérdőjelezheti meg az anyanyelv tanulásának, ápolásának a fontosságát. Ez mindenek fölött áll. Erről nem lehet vita. Az anyanyelv létfontosságú szerepét semmi más nem helyettesítheti. Önmagunk megbecsüléséhez ez elengedhetetlen. De - talán ez is lehet az új Európa egyik üzenete - ugyanúgy elengedhetetlen feltétele ennek polgártársaink megbecsülése is, amit nyelvük megtanulásában juttathatunk kifejezésre. Mindez, természetesen kölcsönös igény kell legyen.
A közhangulatból ítélve nincs éppen okunk, hogy reménykedjünk egy ilyen fordulatban. Könnyű kimondani az ilyen szentenciát, hasznosabb azonban az uralkodó felszín alatt türelmesen kutatni a még talán csak csíráikban fellelhető ígéretes új törekvések iránt.