Az én nagyapám különös ember volt. Nagyon jól tudott sakkozni, rajzolni meg mesélni - és nem mondta soha semmire azt, hogy csak. A szomszéd kisfiú nagypapája is különös ember volt. Ő is nagyon jól tudott sakkozni - de az én nagyapám mindig megverte -, és mindig mindenre azt mondta, hogy csak. Ha történetesen éppen az ő verandájukon játszottunk, és áthúzott egy repülőgép a házuk fölött, s mi a szomszéd kisfiúval odaszaladtunk hozzá, hogy megkérdezzük: miért nem esik le a repülőgép, elég kurta választ kaptunk.
A sakkrejtvény fölött hümmögő szomszéd nagypapa lassan fölemelte tekintetét a sakktábláról, fölnézett a nyári égbolton csillogó repülőgépre, és csak annyit mormogott, hogy csak. A pipázástól barna ujjaival idegesen dobolt egyet-kettőt a sakktábla szélén, aztán megint beletemetkezett a sakkrejtvénybe.
Ha nagyon jó kedve volt, mert sikerült megfejtenie egy egész sakkrejtvényt, bőbeszédűbb lett. Ilyenkor mindenre azt mondta: mert megnyomnak egy gombot. Ha azt kérdeztük tőle, miért folyik a víz a csapból, azt válaszolta: mert megnyomnak egy gombot. Ha azt kérdeztük, miért van vihar: mert megnyomnak egy gombot. Ha azt kérdeztük, miért piros a kertben az alma, a válasz a megszokott mert megnyomnak egy gombot volt.
Történt egyszer, hogy rajzolgattunk a szomszéd kisfiúval. Én oroszlánokat. (Nagyon jó oroszlánrajzoló voltam.) A szomszéd kisfiú vízilovakat. (Ő nagyon jó vízilórajzoló volt.)
Rajzolgattunk, rajzolgattunk.
Egyszer csak kitörött a piros ceruzám hegye.
Szaladtam a szomszéd nagypapához, hogy hegyezze ki. Ő összeráncolta a homlokát, gyorsan kihegyezte, és már bele is temetkezett a sakkrejtvénybe.
Nem volt szerencsém.
A piros ceruza hegye megint kitörött.
Szaladtam megint a szomszéd nagypapához, aki kezébe vette a szerencsétlen ceruzacsonkot, dobolt egyet-kettőt dohányszínű ujjaival a sakktáblán, majd kijelentette, hogy ezt a ceruzát már nem lehet többször kihegyezni.
Kétségbeestem.
Ott búslakodott a papíromon egy félig kész oroszlán, és nem volt piros ceruzám.
- Fejezd be fekete ceruzával - mondta a szomszéd nagypapa.
- Egy piros oroszlánt nem lehet fekete ceruzával befejezni - válaszoltam -, inkább csináljunk egy új piros ceruzát.
- Azt nem lehet - dobolt dohányszínű ujjaival a szomszéd nagypapa a sakktáblán.
- Miért?
- Mert nem vagyok ceruzagyár - hangzott az ideges válasz.
- Mi az, hogy ceruzagyár?
- Ott készítik a ceruzákat.
- Hogyan készítik a ceruzákat?
- Úgy, hogy megnyomunk egy gombot - fejezte be a hosszúra nyúl beszélgetést a szomszéd nagypapa, és rágyújtott a pipára.
Én, kezemben a félig kész piros oroszlánnal, gondolatokba merülten hazaoldalogtam.
Otthon megkérdezte a nagyapám, hogy miért vagyok olyan szomorú.
Mindent elmondtam neki a piros ceruzáról meg a szomszéd nagypapáról.
A nagypapám először összevonta a szemöldökét, aztán elmosolyodott. Adott egy piros ceruzát, és azt mondta:
- Fejezd be gyorsan azt a piros oroszlánt, mert ma korán fekszünk.
- Miért? - kérdeztem meglepetten.
- Mert korán kelünk föl - válaszolta, s a kérdésemet meg sem várta, már folytatta -, ugyanis reggel elmegyünk a ceruzagyárba.
Másnap reggel odaült a nagypapám az ágyam szélére. Fölébresztett, és jelentőségteljesen felemelte a mutatóujját.
- Hallgasd csak - mondta félrehajtott fejjel.
A fölkelő naptól aranyló ablakot hosszú, elnyújtott dudaszó remegtette meg.
- Ez a második dudálás. A gyár dudál. Ébreszti a munkásokat. Minden reggel félóránként háromszor dudál, hogy hat órára mindenki ott legyen a gépnél, mert hatkor beindul a gyár. De most már mozgás, mert elkésünk! - sürgetett nagyapám.
Az utcán siető emberek haladtak mellettünk, és mind-mind egyfelé szaporázta lépteit: a ceruzagyárba.
Amikor odaértünk, a hatalmas kapuban hatalmas, szigorú arcú, bajuszos bácsi állított meg minket. Majdnem olyan volt, mint egy második gyárkémény. (Persze, ez túlzás, mert a gyárkémény legalább olyan magas, mint húsz ember együtt.)
A szigorú portás bácsi mindenfélét kérdezett a nagyapámtól, a nagyapám pedig türelmesen válaszolgatott. Én már tűkön ültem, helyesebben álltam, mert szerettem volna minél előbb látni a gyárat, amely, a kéményt leszámítva, nem volt valami érdekes. Sőt inkább csúnya. Mindenfelé hatalmas, téglából meg betonból épült épületek, s ezek között emberek és teherautók rohangáltak ide-oda.
Belül minden egészen más volt. A gyár igazgatója meg főmérnök bácsija - ők találják ki, helyesebben ők döntik el, milyen színű ceruzákat és hányat gyártson a gyár - egy hatalmas terembe vezetett minket.
Ebben a teremben tél volt.
Na nem igazi - csak a finom fűrészpor mindent behavazott. Ugyanis ebben a teremben hasogatták széjjel a hatalmas fatörzseket, melyek maguk is olyanok voltak, mint valami óriás kezébe való ceruza. A daru - mert csak ezzel lehetett mozgatni ezeket a farönköket - valóban olyan volt, mint egy óriás keze. Szóval ebben a teremben vágták szét visító szalagfűrészekkel a fatörzseket akkora darabokra, mint az én ceruzám. A másik teremben nagy fazekakban - a mérnök bácsi azt mondta: tégelyekben - színes masszákat kevertek az ügyes gépek. Volt ott mindenféle színű kulimász - még hupikék is.
Alig akartam elhinni, hogy ezekből a lekvárokból lesz a ceruza ,,bele'' - azaz az, amivel írunk. A másik teremben aztán elhittem. Itt a színes masszákat vékony lyukakon nyomták keresztül a gépek, és már mehettek is a futószalagon a kemencébe a még puha, színes ceruzabelek.
A legutolsó teremben volt egy csomó automata, ezek szakadatlanul hányták magukból a színes ceruzákat.
Az egyik gép egyszer csak villogni kezdett.
Sípolt és szirénázott.
Mindnyájan odarohantunk.
Az automata teljesen megbolondult: fél meg negyed ceruzákat köpködött magából. Van olyan, amelyikben nem volt hegy, és volt olyan, amelyikben piros helyett kék volt. A főmérnök bácsi odarohant a géphez, és leállította. Az automata még kiköpött egy-két elfuserált ceruzát, aztán abbahagyta a sípolást.
Egy borzas hajú fiú érkezett lihegve. Ő volt a gép kezelője. Elkésett. A főmérnök bácsi alaposan leszidta. Azt mondta, hogy azért, mert elkésett, lehet hogy egy kisfiú nem rajzolhatott volna piros oroszlánokat, hanem csak kéket - vagy egyáltalán semmilyeneket sem, ha véletlenül hegy nélküli ceruzát vett volna neki az apukája. De szerencsére a gép észrevette a hibát.
- Okosak ezek a gépek - veregette meg most már hibátlan ceruzákat köpködő automatát a főmérnök bácsi -, csakhogy az ember még nálunk is okosabb. Mi emberek csináljuk őket, és mi, az emberek meg ők, a gépek meg ez a lótás-futásnak tűnő mozgás, meg az, hogy mi színes ceruzákat akartunk adni a gyerekek kezébe: ez a gyár - simogatta meg a fejemet.
- Ha színes ceruzát veszel a kezedbe, gondolj egy pillanatra ránk: az emberekre és az okos gépekre, az elkéső fiúra, a morcos portásra, a fűrészporral behavazott fafeldolgozóra, a sok-sok villogó lámpára, a töméntelen gombra, huzalra, csőre, fogaskerékre, a húsz embernél magasabb gyárkéményre, a reggeli dudaszóra. És el ne felejtsd, hogy mindez azért van, hogy te vagy bármelyik kisfiú, akinek éppen eszébe jut piros oroszlánt vagy kék vízilovat rajzolni, rajzolhasson.
Azóta mindez eszembe jut, ha ceruzát veszek a kezembe, pedig ez régen volt, és már nem is nagyon rajzolok piros oroszlánokat. Inkább írogatok róluk meg sok mindenről, és főleg arról: semmihez sem elég megnyomni egy gombot.