Volt egyszer egy pillanat, amikor naivul azt hittem, hogy soha többé nem kell majd a tévé képernyője előtt átvirrasztani az éjszakákat. Ott volt Bukarest és Marosvásárhely. Aztán Kosovo Polje és Belgrád (az utolsó pártkongresszus, ahonnan kivonultak a szlovén küldöttek). Rigómező a milliós tömeggel és Miloševiæ hadüzenetével. Majd a háborúk: Szlovénia, Horvátország, Bosznia, Dubrovnik lövetése, Szarajevó módszeres gyilkolása, Vukovar... Később Újvidék és Belgád -- a NATO-bombázások szörnyű képei. Csak 2000. október 5-ének átvirrasztott éjszakája szólt az örömről. Pezsgőt bontottunk, ünnepeltük, mert azt hittük, hogy Bukarest után Belgrádban is vége a zsarnokságnak. Aztán mégis a képernyő elé parancsolt bennünket a borzalmas fölismerés: Szerbia a maffia országa, s ez a maffia meggyilkolta a miniszterelnököt. Zoran Ðinðiæ temetését nézve a gyászban is volt valami reményszikra, hogy ezek után tényleg megembereli majd magát Szerbia. Sajnos, azóta se lett belőle szalonképes ország. Csak a szavak, a szólamok szintjén maradt az igyekezet, hogy az EU-tag Magyarország, Budapest segítségével Belgrád is az európai nagy család tagja szándékozik lenni. S akkor, mint derült égből a villámcsapás, Budapest miatt bámuljuk éjjel és nappal a képernyőt. A Gyurcsány-botrány kiváltotta felkavaró képsorokat, a futballhuligánok randalírozását, a rendőrök felé repülő kockaköveket, a polgárháborús hangulatot, a parlament előtt békésen tüntető tömeget, melyet időről időre tüzes beszéddel igyekszik forradalomba hívni egyik-másik szélsőséges.
Értem és átérzem a fölháborodást, jogosnak tartom a követelést, hogy Gyurcsány mondjon le. De döbbenten tapasztalom: nem dobban együtt velük a szívem, nem fátyolosodik be a szemem. Úgy kiégtem, mint Baló György vagy M. Kiss Csaba autója a Magyar Televízió székháza előtt. Keresem az okát: ez volna a hosszú éveken át, folyamatosan sokkolt ember reakciója? Nem fér már belém több fájdalom? Vagy a szívem helyett az eszem súgja: Gyurcsánynak mennie kell ugyan, de attól még nem oldódik meg semmi. Nagy a baj. Délibábkergetés helyett reformok kellenek. A reform pedig fájdalmas beavatkozás.
Gyurcsány Ferenc hazudott. Minősíthetetlen és megengedhetetlen hangnemben beszélt Magyarországról. Erkölcsi szempontból kétség nem fér hozzá: távoznia kell a hatalomból. Akár önként távozik, akár a békéssé szelídült tömegtüntetések nyomására áll föl a miniszterelnöki bársonyszékből, a helyzet nem változik. Lehet, hogy a Fidesznek a legutóbbi parlamenti választások előtti szlogenje -- ,,rosszabban élünk, mint négy évvel ezelőtt - 4+4-re lebontva valóban helytálló. Ám az igazság az, hogy Magyarország polgárai ,,jobban élnek, mint szabadna. A szocialisták hazudták a jólétet -- és ez a hazugság most kirobbant. A Fidesz nem hazudott, csak ígért: béremelést, adócsökkentést, tizennegyedik nyugdíjat. Egyedül az MDF volt az, amely kimondta: bárki kerül is kormányra, a szigorú megszorítások elkerülhetetlenek. Erre jött most a Gyurcsány-csomag, s hozzá a kiszivárogtatott hangfelvétel nyomán adott interjúk, melyekben elmagyarázta: a hazugságot az elmúlt 6-8 évre és az egész politikai elitre értette, amiben a Fidesz is benne van. Ha szövegkörnyezetéből kiragadjuk ezt a mondatát (és egy pillanatra elfelejtjük trágár szóhasználatát), akkor innen Szerbiából úgy is tűnhet: egyenes beszéd. Ahhoz viszonyítva, hogy mi mindennel etetnek, hogyan vezetgetnek meg bennünket, hogyan mutatnak nekünk szamárfület az itteni politikusok, a Gyurcsány-esetre akár legyinthetnénk is. Persze, nem tesszük. És estéről estére csak lessük a képernyőt. Várjuk, mire jut az a mára már végsőkig kettészakadt ország. Régen a megszálló oroszok utálata kovácsolta nemzeti egységbe a népet -- vita legföljebb akörül volt, hogy Beatles vagy Rolling Stones, Illés vagy Omega... Ma a kétpólusú politika rombol, és szedi áldozatait rendesen -- a családi és baráti kapcsolatokban.
Ülünk a tévé képernyője előtt, s megnyugvással vesszük a hírt: már nem repülnek a kockakövek, nem égnek autók, nincs szükség a vízágyúkra. Várjuk a békés tüntetések kimenetelét, s az október elsejei helyhatósági választások eredményét. Abban reménykedünk, hogy 1956 ötvenedik évfordulóján Magyarország megmutatja a világnak: a politikai válságot képes civilizált módon megoldani.
Én ebben nem kételkedem. Mégis aggódom. Aggódom, mert a közvélemény-kutatások szerint a megkérdezettek mindössze 32%-a véli úgy, hogy morális válságban az ország. Márpedig a morális válság felismerése nélkül aligha lehet továbblépni és a gazdasági gondokra koncentrálni. Gazdasági szakemberek azt mondják: minden eldobott kockakő 1000--2000 forintjába kerül a magyar állampolgárnak. Magyarország 2/3-a ugyanis eladósodott (lakáshitel, bútor, új autó...), s akinek eddig 50 000 forint volt a havi törlesztése, az máris havi 51 000 forinttal számolhat. A politikai válság, államháztartás-hiány miatt gyengélkedik a forint. És ezt a gyengélkedést minden polgár a saját bőrén tapasztalja meg. Az ember legérzékenyebb testrésze pedig a zsebe. Igaz, az elkerülhetetlennek tűnő reformok is a zsebeket érintik majd. De azt mondják: ,,reformok nélkül Magyarország banánköztársasággá válik'. És én hiszem, hogy ezt senki sem akarja, akarhatja.