Sokan vagyunk sokfélék, vadászok is és vendéglátók is. Nem könnyű mindenki igényének eleget tenni, egy vadászat sikeressége ugyanis több tényezőtől függ. Nem elég a jóakarat meg a jó szándék. Néha a körülmények úgy alakulnak, hogy semmi sem a tervek szerint jön össze. Néhány évvel ezelőtt egy neves személyt vezettem őzbakvadászatra. Május első napjaiban érkezett a vendég. Elmondta, hogy csak reggel ér rá, mivel délután megbeszélései vannak. Ehhez igazítsam a beosztást.

Másnap reggel már virradat előtt kint voltunk a határban. A vendég lovas kocsival szeretett volna szétnézni, mi pedig teljesítettük ezt a kívánságát. Hűvösek voltak még akkor a reggelek, ezért lábunkat pokrócba tekerve ültünk fel a kocsira. Alighogy elindultunk a vadászházból, máris egy szép őzbakot láttunk meg legelni az erdei úton.

Mondom a vendégnek, hogy megállunk, távcsővel megnézzük a trófeát, és ha megfelel neki, akkor lőheti. Csodálkozva nézett rám. — Máris? Hiszen még csak most indultunk el! Igaz, mondtam én, de a jó alkalomnál nem kell jobbat várni, mert ki tudja, hogy később lesz-e! Ezen ő jót nevetett, és továbbintette a kocsit. Persze a bak befutott az erdőbe, és eltűnt. Mi továbbkocsikáztunk, kerestük a jobb alkalmat. De sajnos megtörtént az, amitől féltem: aznap már nem találtunk több, lövésre érdemes vadat.

Másnap reggel is hűvös volt a hajnal, akkor is pokrócba tekeredve kocsikáztunk, hiába láttunk azonban szép bakokat, mire a vendég kikászálódott a takaróból, az őzek rendre továbbálltak. Láttam, hogy így nem megyünk semmire, ezért a következő napra gyalogos cserkelést beszéltem meg. Vittem magammal lőbotot, hátizsákot, gumicsizmát a hajnali harmat ellen, és így indultunk neki az erdőnek.

Már egy ideje gyalogoltunk, amikor megakadt a lábam valamiben. Akkorát estem, hogy még a föld is belerengett. Dühösen ugrottam föl, és már lendült a lábam, hogy arrébb rúgjam a fémcsövet, melytől elvágódtam, amikor a vendég visszarántott, és elrettenve súgta: bomba!!! Valóban az volt. A fele kilógott a földből, abban botlottam meg. Persze a vadászatnak véget vetettünk, és kihívtuk a tűzszerészeket. Akkor derült ki, hogy egy második világháborús tanklöveg. Szerencse, hogy nem a hegyébe rúgtam, mert akkor valószínűleg nagyot repültünk volna mindketten.

Aznap sem lőttünk semmit, a vendégnek nem lett trófeája, nekem meg nem lett borravalóm. Délután viszont az arra lakóknak volt miről beszélniük, hiszen amikor a tűzszerészek felrobbantották a bombát, akkorát szólt, hogy a környékbeli tanyák ablakai beleremegtek. Akkor tudtuk meg, hogy azt a vasdarabot már a juhászok is látták, akik arra legeltettek, csak senki nem nézte meg tüzetesebben, hogy mi is az valójában.

Azóta is nevetve engednek el a kollégák őzvadászatra. Mindig megjegyzik, hogy ne csak az őzeket nézzem, hanem a lábam alá is tekingessek, mert lám, néhány éve is majdnem mekkora, mondhatni, bombasztikus bakot lőttem