Klájó Adrián 1993-ban született Zentán, az általános iskolát szülőfalujában, Gunarason, a középiskolát Újvidéken, a Bogdan Šuput Iparművészeti Iskolában végezte grafikus-tervező szakon. Felsőfokú és mesterdiplomát az Újvidéki Egyetem Művészeti Akadémiájának festő szakán szerzett, 2017-ben a Salzburgi Nemzetközi Nyári Egyetem Form as foundation kurzusán képezte magát, 2018-ban Erasmus+-ösztöndíjasként fél évet a Pécsi Tudományegyetem művészeti karán tanult. Kilenc önálló tárlata volt, számos csoportos kiállításon vett részt belföldön és külföldön egyaránt. A Budapesti Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület és a Vajdasági Képzőművészek Egyesületeinek Szövetsége tagja. 2020 és 2024 között a Topolyai Művésztelep vezetője és Topolya Község Múzeumának munkatársa. A Nagyapáti Kukac Péter Képzőművészeti Díj zsűritagja.

Virág az Agro Gothic motívumairól kérdezte a művészt, utalva arra, hogy minden, amit bemutat, s a perspektíva is arra utal, milyen gazdag közegből származunk, s arra volt kíváncsi, hogyan állja meg a helyét Budapest—Belgrád viszonylatában a világ, melyből Klájó merítkezik. 

— Szerintem kellemetlen lenne a pesti ízléshez erőlködve akarni csatlakozni. Úgy autentikus, ha én azon és abból dolgozom, ami van, mert ezt érzem belülről legjobban. Ez egy eszköz, egy transzfer anyag, amin keresztül elmondom, amit akarok, s igazából én ebből mindig próbáltam előnyt kovácsolni, ami be is jött. Ez egy univerzális üzenetként is működhet, hogy lehet akár a mínuszainkból is pluszt csinálni — osztotta meg velünk Klájó a gondolatait. 

Szó esett egy konkrét alkotásról is, mely a Gépezet áldozataiért címet viseli. Az installáció több gyertyát s az azokról lefolyó viaszt és egy fölöttük tornyosuló, nagy, vasból készült kézi darálót ábrázol.

— Más volt a tervem először, de változtattam. Egyedül voltam a galériában, amikor a gyertyákat rakosgattam, csend volt, s bevillant a kép, ami Újvidéken fogadott a tragédia után, amikor ott jártam. Nagyon intenzív hatást váltott ki bennem az a viasztenger az állomás körül, nem tudtam elválasztani ettől, hisz jelenleg, ha az ember gyertyákra néz, erre asszociál. Én legalábbis mindenképp. Ezért ennek szenteltem ezt az installációt.

A Topolyai Művésztelep egyik utolsó szervezője Adrián volt, s az ő idejében erősen reflektáltak a művek és a művészek a valóságra, a jelenre. A következő kérdés a művésztelep támogatottságára vonatkozott, mely hiánya miatt lépett ki Klájó a szervezőségből.

— Nehéz volt már néznem, amit egy ilyen komoly múltú művészteleppel csinálnak vagy csinálunk, hiszen ez egy közös ügy kéne hogy legyen, ezért nem gondolom, hogy egy one man show-ként kell és lehet megoldani. Mellé kell állni, hisz van ott egy gyűjtemény, azaz ami maradt belőle. Nincsenek azonban meg a megfelelő feltételek ennek tárolásához, egy kis, dohos szobába vannak zsúfolva az alkotások, ahol lassan mennek tönkre, s kár lenne veszni hagyni őket. Az új generációknak ugyanis semmit nem mond a Topolyai Művésztelep, ezért volt annak aktualizálása az elsődleges célom — mondta, majd arról is beszélt, tartalmilag milyen vonalat hozott be vezetése alatt. — Minden művésztelep olyan, mint az éppen aktuális vezetője, valamilyen értelemben az ő ízlésvilágát fogja tükrözni. Mi egy összeszokott csapat vagyunk, legyünk akárhol, hozzuk a szokásos őrületet. Ez történt Topolyán is. Az elején tűrték, aztán nem annyira, főleg az utolsó, Vákuum-tematikát. Abban az évben nem igazán kaptunk támogatást, festéket sem tudtunk venni, úgy voltunk vele, akkor nem csinálunk semmit, de annyira hozzászoktunk a semmiből valamit alkotáshoz, hogy mégis született egy kiállítás, ami nem mindenkinek tetszett. Én viszont úgy vagyok vele, mindegy, hol vagy, csinálod, amit jónak gondolsz, reflektálsz dolgokra. S ha ezt élem, ez vesz körül, ami, ha mellettem haldoklik a folyó, akkor nem festhetek rózsaszín ködben lévő buborékokat, mert hiteltelen lennék. A beszélgetőtársak arra is rámutattak, hogy nagyobb hangsúlyt kellene helyezni a vizuális művészetek oktatására, nem másodrendű tantárgyként kezelni. Klájó szerint ez azért is fontos, mert ezeken az órákon a gyermek megtanulja önmagát is „olvasni”, értelmezni az alkotás által, így létrejön egy párbeszéd saját magával, mely nagyon fontos a szellemi egészség szempontjából is. — Ha nincs kapcsolatod önmagaddal, akkor bármit raknak eléd, azt nem fogod tudni értelmezni, hiszen még magad sem érted — mondta.

Szó esett a szerbiai támogatásokról, arról, hova lehet fordulni ez ügyben, hogyan lehetne megreformálni a rendszert, s arról is, hogy az átlagember s a pénzt osztók sokszor nem tudják, mennyi költsége van egy kiállításnak.

— Az emberek azt hiszik, hogy a művész elhozza a képeit, felakasztják őket a falra, és kész a kiállítás. Hát ez nem éppen így működik. Rengeteg kiadás van egy kiállítás esetében az alkotási folyamattól kezdve a szállításon át a keretezésig, és sorolhatnám a további tételeket. Én azt vallom, hogy inkább legyen kevesebb kiállítás, de azok legyenek rendesen megszervezve, átgondolva, kivitelezve. De a lényeg, hogy semmi sincs „csak úgy”. S erről az emberek fejében még mindig van egy köd. Ez hasonló ahhoz, mint amikor egy kisebb festmény kapcsán valaki azt mondja, ez 50 euró, hiszen ekkora tárgyért nem ad többet. Ha a támogatásokról van szó, külföldi pályázatokon kell indulni, ott kell kopogtatni.

Ennek kapcsán Virág megemlítette, hogy régebben még magától értetődő volt, hogy a középosztály eltartja a művészeit, és szinte minden házban volt a falon festmény, a polcokon kerámia. Klájó szerint ez is sokat változott, ma már Szerbiában nem igazán van műtárgypiac, így most ezzel szeretne foglalkozni, strukturálná, szervezettebbé tenné.

Egy angazsált művészről lévén szó a sztrájkokról is szó esett, s ennek kapcsán megemlítette, hogy saját kiállításának sem volt a hagyományos értelemben vett megnyitója, a katalógusának sem volt bemutatója, ő ezzel állt ki a diákok mellett.

Nézői kérdésre válaszolva még mesélt a gótikáról, melyet prizmaként használt, illetve a közös, bácskai miliőből beemelt tárgyakról, hiszen e kettő találkozásából állt össze a kiállítás anyaga. Elmondta, a gótikus prizma tette a tárgyakat olyan kontextusba, amely által többletjelentést kaptak. Izgalmas volt számára, mit tud beledobni a poros, moccanatlan alföldi rónaságba, amitől az izgalmas lesz, úgy, hogy ne ismételje önmagát. A gótikus prizma pedig — mint hallottuk tőle — saját komfortzónájából is kibillentette.

— Én lokálpatrióta vagyok, a témáim is azok, szeretek itt, szerintem itt nagyon jó élni. Jó ízlésünk van, stramm gyerekek vagyunk. Csak vannak dolgok, amiket magunktól kell megoldanunk, nem várhatunk mindig az intézményeinkre — fűzte tovább a beszélgetés fonalát, majd az intézményi struktúrákról is ejtettek néhány szót. — Nem jó örök életre beágyazódni egy intézménybe, mert „elalszik” az ember. Én jelenleg úgy látom magam, mint külsős személyt, aki projektalapon működik együtt intézményekkel, hiszen jó, ha külső hatás is képbe kerül. Azt látom ugyanis, hogy gyakran mesterségesen összeállított csapatok vannak egy intézményen belül, akik nem egyeznek, ami a működésünkön is érződni fog — mondta Klájó, majd Virág egy picit provokatív kérdésére, mely szerint szükséges-e egy alkotó számára az extrém körülmény s az, hogy egy kicsit szenvedjen, annyit válaszolt, hogy ez az alkotói szerep romantizálása, s már a kérdéstől is égnek áll a haja. — Egy művésznek nem kell éheznie, hogy jól alkosson, nem ettől lesz motivált. Ha nagyon ki lenne minden párnázva körülöttem, akkor is ezt csinálnám, csak esetleg minőségesebb alapanyagokból, nagyobb költségvetéssel. Hozzászoktunk a semmiből valamit működéshez, de ezen jó lenne változtatni. Mindig lesz fontosabb dolog, mint a kultúra: egy út, egy épület, bármi, de nem várhatjuk meg, hogy a soha be nem fejezendő projektek elkészüljenek, mert adott esetben a festmények tönkremennek egy penészes szobában. Nem lehet mindig a kultúra az utolsó, párhuzamosan kellene hogy haladjanak a dolgok, s ez sokszor nem így történik.

Az est végén kiderült, igen sokszínű alkotóról van szó, hiszen évek óta versírással is foglalkozik, egyik saját versét a közönségnek is felolvasta.