Béketűrők

Béketűrők

Vannak emberek, akiket semmi sem tud kihozni a sodrukból. Róluk azt mondjuk, hogy ostobák, gyávák, esetleg gyámoltalanok. Vagy nincs epéjük. Erre a hatvan év körüli beszélgetőtársam azt állítja, a felsorolt jelzők közül rá egyik sem vonatkozik. Mert vannak olyan emberek, akiket az élet addig ostorozott, amíg meg nem csömörlöttek, és olyan béketűrővé váltak, hogy már semmi sem tudja megsebezni őket. Ő is egy a sok ilyen közül.

— És a mi csoportunk is két részre osztható — mondja a férfi. — Vannak, akiket az országban dúló politikai, nemzeti forrongások mozdítottak ki az egyensúlyukból, és vannak olyanok is, akik a saját sorsukban is csalódtak. Mindkét táborból sokan tépik fel gyökereiket, és egy jobb élet reményében elhagyják a szülőföldet, míg mások — sündisznó módjára — összehúzzák magukat, esetleg tüskét növesztenek megvalósulatlan terveikből, hogy védekezni tudjanak. De erejéből már egyiknek meg a másiknak is csak arra futja, hogy ne lázadjon, ne kavarja fel az állóvizet. Én azt hiszem, iskolapéldája vagyok a második csoportnak.

Jómódú munkáscsalád idősebb gyermeke vagyok, van egy három évvel fiatalabb öcsém, aki születésétől kezdve beteges, ezért a széltől is óvták. A szüleim dolgoztak, az apám a nyugdíjat is megérte, de anyám belehalt az aggódásba, amikor a háború idején a tartalékos civileket akaratuk ellenére vitték el a harcmezőkre. Az öcsémet szerencsére ki tudtuk menteni orvosi bizonylattal, de apám és én lehúztunk együtt több mint két évet. Én kétszer voltam két hónapig, kétszer pedig 110 napig. Anyámat ez vitte sírba. Az ország szétesése után apámat nyugdíjazták, de ő sem élvezte sokáig, két év múlva elment anyám után. Ketten maradtunk az öcsémmel.

Megszoktuk, hogy a házimunkát az anyám csinálta, mi, férfiak pedig arról gondoskodtunk, hogy a család semmiben se szenvedjen hiányt. Amikor elmentek a szüleink, nem tudtunk mit kezdeni az életünkkel. Előbb az öcsém, majd én maradtam munka nélkül. Szerencse, hogy nagyon jó viszonyban vagyunk egymással, a gondok megtanítottak bennünket arra, hogy összefogásban az erő, ha nem is számottevő. Nekem volt egy többéves kapcsolatom, megkérdeztem a páromat, vállalja-e a gondoskodást két ügyetlen férfiról. Megesküdtünk, de a feleségem csak néhány évet bírt ki velünk. Az öcsém ugyanis inni kezdett, és ha berúgott, sok gond volt vele. Az ellentét a feleségem és az öcsém között egyre nagyobb lett, én ott álltam két tűz között. Elváltunk, az öcsém tovább ivott, és mivel fizetésünk nem volt, elkezdtük a lakás berendezéseit értékesíteni. A négyszobás, berendezett házból öt év után egy konyha, fürdőszoba és egy hálószoba maradt. És bizony sokszor megtörtént, hogy télen a még meglevő bútordarabokkal fűtöttünk.

Ha most rágondolok, hogy finommechanikusként hogyan kezdtem el házaknál dolgozni, szinte el sem hiszem. Eleinte megpróbáltam munkát kapni, de nem tartottak rám igényt. Nem csoda, mert időközben annyira lefogytam, hogy szinte minden ruhadarab lötyögött rajtam, olyan voltam, mint egy klosár. Eleinte füvet nyírtam időseknél, fát vágtam, szenet hordtam, és bevásárolni is szó nélkül elmentem, ha valaki azt igényelte. Annyit sikerült elérnem, hogy az öcsém abbahagyta az ivást, de azt is elsősorban azért, mert szívinfarktust kapott.

Én egyetlen feladatot tűztem ki magam elé: annyi pénzt kell keresnem, hogy ki tudjuk fizetni a számlákat, és naponta legalább egyszer együnk valami tisztességes ételt. Megtanultam főzni, így mestere vagyok a körömpaprikásnak és a bablevesnek, mert másra nem nagyon tellett. Felírtak bennünket a népkonyha listájára is, egy ideig vittem is haza az „ebédet”, de attól inkább éhesek lettünk, mint jóllakottak. Meg őszintén szólva, rettenetesen szégyelltem is magam, amikor odaálltam a sorba, hogy a kannából kapjak két merőkanál tésztát. Eleinte szinte minden este, amikor ágyba kerültem, megfogadtam, hogy másnaptól — ha kell — erőszakkal követelem az illetékesektől, hogy adjanak nekünk is életteret, tegyék lehetővé, hogy az öcsémmel együtt emberhez méltó életet élhessünk. Talán el sem hiszi, egyetlen hivatalos helyen sem biztattak, még csak nem is bátorítottak. Leginkább azt mondták, nem vagyok egyedül, aki normálisan szeretne élni. Maga legalább egészséges, gyűrje fel a gatyaszárat, és dolgozzon — mondták.

Szégyenkezve sompolyogtam haza, miközben azon gondolkodtam, mi várhat még ránk az életben. Külföldön már senkinek sem kellünk munkásként, egyetlen idegen nyelvet sem beszélünk, hát itt kell maradnunk. Azt mondták, három év múlva jogom lesz valamennyi nyugdíjra, mert több mint húsz szolgálati évem van. Igen, gondolom magamban, de azt a három évet meg kell érnem. Ezt viszont sosem mondom ki, és mindig vigyázok, nehogy hangosan csapjam be magam mögött az ajtót, mert az asztal belső oldalán ülő sorsfordító még félreérti. Ha belegondolok, szinte hiába éltem le csaknem hatvan évet, semmiben sem jeleskedtem. Csupán talán a béketűrést fejlesztettem tökélyig. És ennek köszönhetjük az öcsémmel, hogy még élünk.


A nyitókép illusztráció: Pixabay.com

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Sorsok, Emberek rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Béketűrők
Sorsok, Emberek
  • Perisity Irma
  • 2019.11.27.
  • LXXIV. évfolyam 47. szám
Béketűrők
Sorsok, Emberek
  • Perisity Irma
  • 2019.11.20.
  • LXXIV. évfolyam 46. szám
Facebook

Támogatóink