Vukics Ferenc katonatiszt, alezredes a ’90-es évek elején úgy döntött, hogy egy sajátos harcművészeti rendszert alkot. A baranta magyar hagyományokon nyugszik, és létrejötte óta elmondható, hogy a magyar nemzetnek is van saját, kiforrott harcművészete.

* Katonatisztként mindig is közel álltak önhöz a különféle harcművészetek? Miért döntött úgy, hogy a magyar történelemből meríthető hadművészetek felé fordul, pontosabban ezeket az ismereteket felhasználva egy valódi magyar, sajátos harci rendszert alakít ki?

— Maga a történet még ennél is régebbi. Én a Jászságban születtem egy tanyán, majd négyesztendős koromban Pat községbe kerültem. Ez idő tájt a falvakban minden háznál több állat, közöttük szarvasmarhák is voltak. Főszerepük volt a csordásoknak. Az én falumban Somogyi Józsi bácsinak hívták a csordást, aki nagyon jól értett az ostorhoz és olyan pásztorkészségekhez, amelyeket manapság nem is ismernek az emberek. Tőle nagyon sokat tanultam még gyerekkoromban. Majd felnőttként a katonai pályát választottam, és a katonai főiskolán megalakult egy haditornakör a visegrádi Szent György Lovagrenden belül. A ’90-es évek elején ezek a bizonyos haditorna-találkozók jelentős, háromnapos, országos rendezvénnyé nőtték ki magukat. Fiatal katonák és tiszti hallgatók is részt vettek a rendezvények lebonyolításában. Ezeken az eseményeken kezdődtek el a kard- és botvívó gyakorlatok. Emellett lándzsával és bottal tanítottak bennünket vívni. Az egyik gyakorlaton az oktatók figyelmeztettek engem arra, hogy ne úgy fogjam a botot, ahogyan azt gyerekkoromban tanultam. Megkérdeztem tőlük, hogy miért ne úgy. Mire azt a választ kaptam, hogy ez egy angolszász harci stílus. Majd megkérdeztem, hogy miért nem úgy csináljuk, ahogy egykor a magyarok. Azt mondták, azért, mert ilyen nincs. Ekkor vetődött fel bennem, hogy én gyerekkoromban ilyen dolgokkal foglalkoztam. Szóval nem igaz, hogy nincs, csak nincs rendesen rendszerezve, illetve összegyűjtve.

* Maga a baranta elnevezés honnan ered, mi a története?

— Az említett Somogyi Józsi bácsi, akitől annak idején sokat tanultam, mindig azt mondogatta, amikor bottal álltunk egymással szemben, hogy most még csak elbarantáltok, de nehogy böllenkedés legyen a vége. Ezt mi úgy értelmeztük akkor, hogy most még csak elgyakorolgattok, csak aztán nehogy agyon akarjátok ütni egymást, ha valakinek véletlenül a kezére vágnak a bottal. Innen tehát ez az elnevezés. Magával a baranta kifejezéssel történeti feljegyzésekben, illetve szépirodalomban lehetett valamilyen úton-módon találkozni. De olyan régi kifejezésről van szó, hogy a jelentése homályba veszett.

* A baranta a Kárpát-medence minden régiójának saját harcművészetét, stílusát, mozdulatait ötvözi, köztük számos fegyverkezelési technikát is. Hogyan alakultak ki ezen stílus mozdulatai és fegyverkezelési elemei?

— 1992-től 1996-ig gyűjtöttem, illetve gyűjtöttünk társaimmal — elsősorban az idősebb, vidéki emberektől — olyan készségeket, amelyek valamilyen úton-módon magyar fegyveres eszközhasználathoz kötődnek. Jó példa erre az ostor esete. Hiszen minél több hozzáértő emberrel beszéltünk, annál több ostortechnikát ismerhettünk meg. De ugyanez történt a bot alkalmazásánál is. Az egykori magyar katonai szabályzatok tartalmazták a klasszikus szablyavívásnak vagy szuronyvívásnak az elemeit és a felkészülési rendszerét, de mi ezt is továbbfejlesztettük bizonyos értelemben. Ezáltal összegyűlt egy viszonylag gazdag mozgáskészlet, avagy kialakult magának a barantának a stílusa.

* Mi a célja, filozófiája egy barantamesternek, avagy -edzőnek? Milyen gyakorlatokat oktat elsősorban?

— Amikor a fentiekben említett mozgáskészletet feldolgoztuk, akkor rögtön el is kezdtük tanítani a fiataloknak. Karácsonyi Sándor munkássága is jelentős mértékben hatott ránk. Ő egy sajátos magyar filozófiát dolgozott ki egykor, és az ő tanításai mentén próbáltuk magas szintre emelni a magyar testkulturális elemeket. Mivel ezek az értékek nagyon régi kulturális elemekre épültek, mindenképp úgy éreztük, hogy mindezt érdemes visszaadni a magyar társadalomnak. Aki barantával kezd vagy kezdett foglalkozni, annak a népi kultúra minden szegmensét meg kell tanulnia. Teljesen mindegy, hogy munkakultúráról, ételkultúráról, harcművészetről vagy éppen néptáncművészetről van szó. Egyszóval egy harcművészet nemcsak a mozgáskultúráról szól, hanem egy hagyománykészletről is. Mindig is arra törekedtünk, hogy aki barantázik, az a népi műveltségben is minél jobban mélyedjen el.

* Milyen fogadtatása volt születésekor Magyarországon ennek a harcművészetnek, és az idők folyamán ismertté vált-e nemzetközi szinten? Ha jól tudom, a határon túli magyar területeken is egyre népszerűbb.

— Jelenleg egy hullámzó állapotban vagyunk, mivel az ezredforduló után már viszonylag nagy létszámú csapataink voltak tíz országban. A Kárpát-medence összes országában, továbbá Németországban, Svájcban, Luxemburgban és az Egyesült Államokban is. Délvidéken például Bácskossuthfalván alakult meg az első barantaközösség, az ottani református lelkipásztor kezdeményezésére. Hasonlóképp Erdélyben is református lelkipásztorok segítségével alakultak az első csapatok. Később természetesen az unitáriusok és a katolikusok is csatlakoztak. A nagy vírusjárvány azonban alaposan megviselte a közösségünket, csakúgy mint az összes tömegsportot. Mivel hosszú ideig nem lehetett találkozni és edzeni, ötödére csappant a közösségünk. A járvány után azonban újból építkezünk, és új csapatokat hoztunk, illetve hozunk létre.

Fotók forrása: www.baranta.org