Bácskertes egy újabb év végén

Kedves olvasó,

Alábbi cikkünk weboldalunk előző változatából automatizálva került áthelyezésre, így szövegformázási és megjelenítési hibák előfordulhatnak. Megértésüket köszönjük!

Bácskertes egy újabb év végén

A Szent Anna-templom - Szabó Attila fotójaA vajdasági szórványmagyarság egy nyugat-bácskai települése Zombor és Apatin között - közigazgatásilag az utóbbihoz tartozik, a Dunához közel: Kupuszina - Bácskertes. A neve így szerepel a falu rendkívül gazdag és rendszeresen frissített honlapján i...

A Szent Anna-templom - Szabó Attila fotója

A vajdasági szórványmagyarság egy nyugat-bácskai települése Zombor és Apatin között - közigazgatásilag az utóbbihoz tartozik, a Dunához közel: Kupuszina - Bácskertes. A neve így szerepel a falu rendkívül gazdag és rendszeresen frissített honlapján is. Az elnevezést 1904-ben magyarosították Bácskertesre, ami 1918 végéig volt használatban, majd ez megismétlődött 1941 és 1944 között. A Jugoszláviához való újbóli csatolásától kezdve ismét Kupuszina, egészen az MNT nemrégiben meghozott döntéséig, amely visszaállította a Bácskertes nevet. Az ottaniak pedig hol az egyiket, hol a másikat használják.
A hivatalos adatok alapján a XX. század elején volt a legnépesebb, amikor 3444 lélek lakta. 1995-ben több száz horvátországi szerb menekült érkezett a faluba. Lakosainak száma 2002-ben 2356 volt, ebből 1857 magyar, 279 szerb és elenyésző számban más nemzetiségűek. A mai római katolikus templom 1808 és 1913 között épült a központban, Szent Anna tiszteletére. Az emlékezet és az írott források is tanúskodnak az 1890. október 2-án, csütörtökön, délután fél négy órakor keletkezett falutűzről, amely óriási kárt okozott szinte az egész településen. Erre a csapásra emlékeztet a templomtoronyban minden csütörtök délután fél négykor megszólaló harangszó. A népi hagyományokat a mai napig őrzik, bizonyára mindenki ismeri a magyar nyelvterületen egyedi népviseletüket, hallotta már a palóc nyelvjárásukat, sokan jártak a híres falumúzeumban is. Bácskertes rendkívül gazdag szakrális szabadtéri emlékekben. A legrégebbi, Nepomuki Szent János szobra 1833-ból való, Szent Vendelnek, a jószágtartók védőszentjének pedig itt áll az egyetlen szabadtéri emlékműve a Délvidéken. A Szent Anna-napi templombúcsú a legismertebb és leglátogatottabb egész Nyugat-Bácskában.
Sokáig leginkább a konyhakerti termékeiről volt híres a falu, az akkori Jugoszlávia nagyvárosainak a piacain értékesítette őket. Jól ismert portékájuk (volt) a külön fajtaként számon tartott kupuszinai vöröshagyma. A lakosság manapság inkább gyümölcstermesztéssel foglalkozik, almát termelek viszonylag nagy területen. Fellendülőben van a jószágtenyésztés és a tejtermelés is. A falut egykor nagyon gazdagnak tartották, mára elszegényedett, sok az elöregedett háztartás, kevés a gyermek, a fiatalok elmentek. Nincs álláslehetőség. Az őslakosok keserűen állapítják meg, hogy a menekülteknek van munkájuk, mindnyájuknak sikerült elhelyezkedniük. Ha átmegyünk Magyarországra, minket ott nem így fogadnak, nem adnak azonnal munkát - mondják. Arra a kérdésemre, hogy sok menekült van-e a településen, azt a választ kapom, hogy most már csak azok vannak itt, akik megvették az olcsó házakat. Mert itt is - mint annyi más helyen - sok az eladó, gazdára váró ház. Elég csak végigmenni a főutcán, és számba vehetjük, melyek a lakatlanok. És még egy adat: ebben az évben 48 haláleset és mindössze hat keresztelő volt Bácskertesen.
A jobb hírek közé tartozik, hogy az 1980-as évek elején épült, József Attila nevét viselő általános iskolában a szerb tagozatok összevontak ugyan, a magyar osztályok azonban nem. Jól működik a Petőfi Sándor Művelődési Egyesület is, amely 1947-től létezik. A kulturális élet fellendülése 1910-re tehető, amikor id. Sturcz József vörösmarti tanító a faluba költözött. A hosszú évekig tartó tevékenységét azzal kezdte, hogy megalapította az egyházi férfikart, és betanította a húsvéti népszokások hagyományos passiójátékát. 1919-ben a falubeli férfiakkal és családtagjaikkal megrendezte az első műkedvelő előadást, A cigány című három felvonásos dalos népszínművet. 1924-ben a férfikórus tagjaival, néhány tekintélyes helybeli iparossal, földművessel és a falut vezető megbecsült emberrel létrehozta az Önkéntes Tűzoltó Testületet, amely magára vállalta a falu művelődési életének a megszervezését, irányítását. Ez már történelem, Balogh Pállal viszont a jelenlegi tevékenységről beszélgetünk.
- A szakosztályok működnek, habár a tagság létszáma csökkent. Sokan több csoportban is dolgoznak. A néptánc mellett kedvelt a klasszikus és a modern tánc is, vannak színjátszóink, néprajzosaink, hagyományőrzőink, fúvósok, kórus és kézimunkázók. Az önkormányzat támogat bennünket, az Illyés Közalapítványnál is szinte minden évben sikerrel pályázunk... A földszinten pedig három üzlethelyiséget adunk bérbe. Az épületnek, amely a tulajdonunkban van, a belsejét már sikerült rendbe hoznunk, még a külsejét kellene egy kicsit javítgatni. Tudjuk, hogy azt, amit mi idősebbek eddig csináltunk, többé senki sem vállalja el fizetség nélkül. Szeretnénk az egyesületben fél munkaidővel foglalkoztatni egy személyt. Most már a pénzt előteremtettük erre a célra, de nincs kit alkalmazni. A másik nagy tervünk, hogy március 15-én felállítsuk Petőfi Sándor mellszobrát az épületünk előtti téren. Talán ennek sem lesz akadálya, hiszen a Vajdaságban még nincs szabadtéri Petőfi-szobor.
Császár Gabriell szabadkozik, hogy a 2000-ben alakult, de csak 2001-ben bejegyzett FIKUSZ-nak (Független Ifjak Kupuszinai Szervezete), amely tagja a Vajdasági Ifjúsági Tanácsnak is, már új, ,,fiatalabb' vezetősége van, de azért mesél a kezdetekről, amikor kulturális műsorokat, bulikat, túrákat, szabadidős programokat szerveztek, részt vettek a különböző fesztiválokon, Zentán, a Nyári Ifjúsági Játékokon, egyszóval: Vajdaság-szerte ismertek voltak. Az utóbbi egy évben viszont keveset tevékenykedtek, belefáradtak az egészbe, kiégtek, ezért átadták a helyüket középiskolás társaiknak. Aztán a szórakozásra, a fiatalok életére tereljük a szót.
- Jelenleg egyfajta központnak számítunk, mert a környező helységek magyarsága ide jár szórakozni. Van diszkónk, vasárnap délutánonként cukrászdába vagy kocsmába járunk, mert az utóbbiakból is akad bőségesen. A 16-24 éves korosztálynak a 70-80 százaléka iskolába jár, tovább tanul. A zombori magyar tagozatokra is iratkoznak, de inkább Szabadka, Zenta a cél, később pedig szintén a szabadkai vagy az újvidéki főiskolák, egyetemek. Aztán, ha befejezik, és kapnak munkát, akkor ott is maradnak, ha nem, akkor visszajönnek a faluba. Igaz, csak ideiglenesen, mert egy idő után máshol, esetleg külföldön próbálnak elhelyezkedni. Ha nem is mindenki, a többség ki akar innen szabadulni. Ezért tanulnak. Az én társaságomban is szinte valamennyien egyetemisták vagyunk. Nem mondom azt, hogy itt egyáltalán nincs jövő, de a fiatalok nem akarnak földműveléssel foglalkozni. Viszont a továbbtanuláshoz is komoly háttérrel kell rendelkeznie annak, akinek nincs ösztöndíja. Biztos hallották, hogy ez valamikor gazdag falu volt, de az emberek most már felélték a tartalékaikat.
Arra a kérdésemre, hogy kilátástalannak látják-e a helyzetet, azt a választ kapom, hogy földművesként mindenképpen.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Riport rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink