1998-ban az EMKE Kemény János-díjjal, 2006-ban a Magyar Művészetért Díj kuratóriuma Bartók Béla-díjjal tüntette ki, 2010-ben kiérdemelte a Magyar Örökség Díjat, a Magyar Köztársaság Ezüst Érdemkeresztjét és a Pro Cultura Hungarica emlékplakettet.

Ez a csodálatos kisugárzással megáldott színművésznő mindmáig megmaradt magyarnak: magyar a szíve, a lelke, az anyanyelve és a művészete is. Személyisége, a nemzete és a hivatása iránti elhivatottsága bármelyikünk számára példaértékű.

* A gyermekkoráról a következőket nyilatkozta: „Gyönyörű gyermekkorom volt. Anyám szavaival, szebbnél szebb dalokkal borított be. Apám jó könyveket és szép verseket adott a kezembe.” Mindez hatással volt-e arra, hogy élete hivatásául a színművészetet választotta?

— A szüleim fogékonnyá tettek a szépre. Színházkedvelő emberek voltak. Óvodáskoromban egy különleges erdélyi kisvárosban laktunk: Szamosújváron. E falut örmények alapították, ők is virágoztatták fel. Színtársulat nem volt a városkában. A szüleim Kolozsvárra jártak színházba, operába, és mindig magukkal vittek engem is. Nagyon szerettem, ha színházba mentünk. Olyan volt, mint egy ünnep. Szépen felöltöztek, és édesanyám rám is szép ruhácskát adott. Autónk nem volt, vonattal utaztunk. Érdekes módon ilyenkor mindig első osztályra szóló jegyet váltottunk... Emlékszem, nagyon kellett ügyelnem rá, hogy ne piszkoljam be vagy gyűrjem össze a ruhámat. Ha hamarabb megérkeztünk, elmentünk egy cukrászdába, és süteményt vagy fagylaltot rendeltek nekem. A színházban minden olyan gyönyörű, csillogó, ünnepélyes és sejtelmes volt. Az emberek szépen felöltözve, halkan beszélgettek. A teremben bársonyszékek voltak, halk morajlás hallatszott, majd elsötétedett a nézőtér, és néhány másodpercnyi csend után a függöny felgördült, majd elkezdődött a meseszép káprázat. Az első előadás, melyet láttam, a Háry János volt.

* Ön szerint egy fiatal mikor, hány évesen eléggé érett ahhoz, hogy el tudja dönteni, színész lesz?

— Az elhivatottság érzése nem korfüggő. Van, aki már zsenge gyermekkorában gondol rá, álmodozik róla, hogy színész lesz. Van, aki serdülőkorában dönti el, és olyan is van, aki felnőttkorában. Ha elég erős benne az akarat, és megvan minden adottsága hozzá, akkor színész lehet belőle, sőt lesz is, függetlenül attól, hogy mikor döntötte el.

* Világhírű darabokban játszott. Molière Fösvényében a kerítőnőt, Shakespeare Tévedések vígjátékában a kurtizánt alakította, Neil Simon Furcsa párjában Olive volt, Spiró György Csirkefejében Anya, Steinbeck Egerek és emberek című művében Curliné stb. Az első alakítása Bródy Sándor A tanítónő című drámájában Tóth Flóra, a címszereplő volt. Milyen érzés volt akkor, és milyen ennyi év elteltével közönség előtt játszani?

— Akkor is, most is valamilyen megmagyarázhatatlan izgatottság, ünnep és öröm a közönség elé lépni.

Marcellinaként a Figaróban

* Van-e kedvenc darabja, melyet sokszor játszott, vagy a lehető legtöbbször szeretné még eljátszani?

— Mindig az a kedvencem, amit éppen próbálok vagy játszom. Vannak szerepek, melyekből már korban „kinőttem”, de ettől függetlenül a kedvenceim maradnak. Ilyen például Tóth Flóra alakja Bródy Sándor A tanítónő című darabjában, Yvette a Kurázsi mama és gyermekei című Bertolt Brecht-műből, Valentyina figurája Vampilov Utolsó nyár Csulimszkban című darabjában, Zoe Trahanache szerepe I. L. Caragiale Az elveszett levél című művében, valamint Larissza A hozománynélküli lány című Osztrovszkij-darabban. Kedvencem még a kerítőnő is Molière Fösvényéből, Giza a Macskajáték című Örkény-darabból, vagy Marcellina az éppen műsoron levő Figaróból, és Rika a Rekviem egy házért című darabból, melyet Medgyessy Éva írt. Az utóbbi két színmű kamaradráma, és szívesen elmennék velük a Délvidékre...

* A színművészet is sajnos korfüggő. Önt zavarná-e, ha korosabb hölgyek szerepébe kellene bújnia?

— Dehogy! Sőt, ellenkezőleg! Nagyon örülök ezeknek a szerepkörváltásoknak — szakmai körökben így hívjuk —, és ez már meg is történt!

* Játszott-e már férfiszerepet, vagy ha alkalma lenne rá, megtenné-e?

— Még nem kaptam ilyen felkérést, de nagyon szívesen igent mondanék rá! Nagyon izgalmas, érdekes feladat lehet.

* Egyszer azt nyilatkozta, hogy a pályája elején adódtak gondjai az államhatalmi szervekkel, pontosabban az akkori politikummal. Mesélne erről?

— Ez még Ceausescu idejében történt. Jellemző volt arra az időszakra, hogy az erdélyi magyar egyetemeken végzetteket a hegyeken túlra, valamelyik óromániai faluba, kisvárosba helyezték. Erdélybe viszont a hegyeken túlról jövő munkásokat és értelmiségieket telepítették. A cél a kisebbségben élők nemzeti identitástudatának megsemmisítése, a beolvadás meggyorsítása volt. Ezt a rendelkezést — éppen akkor, amikor befejeztem a tanulmányaimat — megerősítették egy újabbal: a nagyobb erdélyi településeket zárt várossá nyilvánították, ezért ezek nem alkalmazhattak frissen végzett diplomásokat. Egy román nyelvű munkásszínházhoz kerültem Tordára. Közben a Temesvári, akkor Állami Magyar Színház (ma Csíki Gergely Színház) igazgatója, Sinka Károly azt mondta, ha elintézem, hogy Tordáról elengedjenek, ő szívesen alkalmaz. A tordai igazgató is beleegyezett, de akkoriban mindehhez minisztériumi engedélyre is szükség volt. Beadványok tömkelegét küldtem el mindenféle fórumnak, de leginkább a minisztériumnak. Végül egy fenyegető hangvételű beadványban arra hivatkoztam, hogy ha meggátolnak abban, hogy az anyanyelvemen tanult „szakmát” ne az anyanyelvemen gyakoroljam, ami egyébként korlátozna az alkotmányos jogaimban, akkor a Belgrádban megrendezett emberjogi konferenciára kijuttatok egy, a helyzetemet bemutató memorandumot. Ez hatott. 1977 decemberében már megkezdhettem a próbákat Temesváron.

* Kisebbségi magyar művészként hogyan látja a romániai — illetve az anyaország határán kívül rekedt — magyar színészek, társulatok helyzetét?

— Ezek sajnos mind kis létszámú társulatok, ezért a színészek rengeteget dolgoznak a fesztiválokon való magas színvonalú teljesítmény érdekében. Kevés minőségi pluszmunkát találnak, s a fizetésük is siralmas. Egyszóval őrült munkatempóban, magukat égetve tartják életben az igényes, jó színház és az anyanyelv szövetségét.

* Van-e álomszerepe, melyet mindenképpen szeretne eljátszani, mielőtt végleg búcsút intene a világot jelentő deszkáknak?

— A halálomig színész maradok. Nincsenek vágyott szerepeim, de szívesen vállalok kisebb-nagyobb alakításokat, válogatás nélkül. 

* Ha jól tudom, járt már Vajdaságban, egészen pontosan Zentán. Remélhetjük-e, hogy valamely darabban, melyet a Délvidéken játszanak, feltűnik majd?

— Reménykedjünk. Régebben Czabaffy Ágnes és Hajnal Jenő tett sokat azért, hogy a Délvidéken vendégszerepelhessek. Hálával gondolok rájuk. Szeretem a vajdasági magyarokat, jó nekik játszani. Nagylelkű, nyitott szívű, hálás, jó közönség. Bízom a találkozásban!