— Az öreg svábnak, Alzheimernek a kapumra írtam üzenetet, hogy jöjjön holnap, mert most nincs időm vele foglalkozni — mondja széles mosoly kíséretében a nyolcvanon túli, nyugalmazott tanügyi dolgozó, miközben a régi ház csupa zöld udvarában megmutatja fáit, virágait. — Mindenekelőtt szeretném kiemelni, hogy ezt a beszélgetést nem azért kezdeményeztem, hogy az életem témája legyen a rovatnak, nem szeretem ugyanis a nyilvános szereplést, ráadásul bőven volt benne részem. De ha úgy érzed, hogy írnod kell, áldásom a munkádra. Én elsősorban meg akartalak ismerni, mert az újságban megjelenő fotóról látom, mögötted is hosszú életút áll. Legyen ez a délelőtti csevegés inkább tapasztalatcsere. Mert tapasztalatból akad bőven, ugye?

Az egyik jelentősebb bácskai város szülötte vagyok, egy iparos család négy lánya közül a harmadik. Feltételezem, hogy legalább egyikünknek fiúnak kellett volna lennie, de a sors másként akarta. Hiszem, hogy a fiúszerepet már magzatként, anyám pocakjában is gyakoroltam, mert rendkívül eleven, lázadó, örökké az igazságot kereső emberré cseperedtem, aki nem tűrte, hogy útja közben megalázzák, lekicsinyeljék. Tanítóképzőt fejeztem be, és tanító néniként bejártam jószerével egész Vajdaságot úgy, hogy főként magyar, de időnként szerb osztályokat is vezettem. Nem akarom a tipikus öregek szólamát pufogtatni, hogy: „bezzeg az én időmben”, de tárgyilagosan meg kell állapítani, hogy volt ebben a térségben olyan időszak is, amikor mindenki tudta, mi a rend, mi a becsület, a tisztesség. És a tisztelet is kijárt azoknak, akik azt megérdemelték. Ennek köszönhetően, bárhová szólított is a hivatásom, feltaláltam magam. Csak azt sajnáltam, hogy messze éltem a szülővárosomtól, melyet mindmáig imádok. Hosszú, máshol töltött évek után, amikor az anyám már megözvegyült, és betegeskedni kezdett, egy alkalommal séta közben elmondtam neki, hogy haza szeretnék költözni — állás is kilátásban van, meg ő sem lesz egyedül. Erre anyám azt mondta: azt hiszem, fölösleges hazahurcolkodnod azért, hogy egy pohár vizet adjál majd nekem. Hát, ekkor nemcsak a szülővárosomtól, hanem jórészt anyámtól is elszakadtam, megértve, hogy sosem volt megszolgált helyem nála. Két házasságon vagyok túl, mindkettőből született egy-egy fiú, őket egyedül neveltem fel. Nevelőként, de elsősorban szülőként azt tartom a legnagyobb sikernek, hogy a fiaim őszintén ragaszkodnak egymáshoz. Az idősebb nős, két unokám van tőle, a fiatalabb viszont szabad, búvároktatóként járja a világot, ezért nem is alapíthat egyelőre családot, hiszen az mindkét szülő jelenlétét megköveteli. Mindketten Svédországban élnek, ennek köszönhetem, hogy én is kétlaki vagyok. Nyáron itthon töltök néhány hónapot, rendbe teszem tavasszal a kertet, az udvart, aztán pedig szedem a sátorfámat, és Malmőbe megyek telelni. Megkaptam a svéd állampolgárságot, a családi ház földszintje az enyém, a téli hónapokat ott töltöm, de nem henyélve! Rendszeresen részt veszek egy humanitárius szervezet munkájában, kézimunkát tanítok időseknek, szeretem a fotózást, van is egy csudagépem — egyszóval ott sem vagyok tétlen, én erre nem érek rá.

Lassan elmúlik az élet, igaz, elhatároztam, hogy legalább 160 évet élek (jóízűen nevet), új rekordot felállítva. Volt a múltban sok rossz, de jó, szép is, amire érdemes meleg szívvel emlékezni. A sors kegyeltje vagyok, az egészségem jó, és ennek konzerválására van is egy receptem, melyet nem én találtam ki, de működik. Valahogy így: 80-on felül már rendjén van, hogy időnként elmenjek az orvoshoz. Mert, ugye, neki is élnie kell valamiből. Megveszem az általa előírt gyógyszereket, mert a gyógyszerésznek is élnie kell valamiből. Aztán ha hazaérek, az összes gyógyszert eldobom, mert én is élni akarok! Meggyőződésem, hogy a hosszú élet titka abban rejlik, hogy az életet nemcsak élni, hanem szeretni is kell, bármit ró ránk a sors. Mert az élet az egyetlen tantárgy, melyből nincs pótvizsga.

Az évek folyamán — főleg amikor egyedül voltam — megtanultam kiszűrni mindazt, ami nyugtalanít, amit nem tudok megoldani, és így értem el, hogy csak azzal foglalkozom, azt „tűzöm napirendre”, amiben otthonosan mozgok. Itthon, de Svédországban is sokan felkeresnek, régi és újabb barátok, ismerősök, volt diákjaim. Még mindig van, akinek segíthetek, aki tisztelettel, szeretettel gondol rám. Kertészkedek, tortát sütök az unokáknak. És közben — habár nem vagyok különösebben vallásos — megköszönöm a gondviselésnek, hogy ügyel a testi és a szellemi frissességemre.