Noha megérdemelt évi szabadságán zavartam meg, a meggyszedés kellős közepén, a faggatózást természetesen ilyen irányból kezdtem. Van jó termés az idén? És ugyan mi készül majd belőle: pálinka, bor, befőtt? Ez is, az is, mondja idősebb kollégám, majd nevetve hozzáfűzi: talán csak nem erről írok majd az olvasóknak?! Persze, az is kiderült gyorsan, hogy azért évi szabadság ide vagy oda, a szakmájában 40 évet eltöltött újságíró nem bújhat ki a saját bőréből, naponta követi a friss híreket, olvas, jegyzetel, és a belpolitikai elemzőnek mindenkor, mindenről megvan a maga véleménye.
- A Fruš gora, vagyis újabban Tarcalnak nevezett hegy csodálatosan szép részén van a gyümölcsösöm a mintegy harmincéves fákkal, melyek - akárcsak jómagam - már sok mindent láttak és átéltek errefelé. Szinte az égig nőttek, és most már nem mászok fel a csúcsukra, mint néhány évvel ezelőtt, amikor az egyik oldalág meghajolt a súlyom alatt, s az a veszély fenyegetett, hogy a kőkemény földre zuhanok. A végtelen hosszú időnek tűnő öt perc után sikerült megkapaszkodnom egy vastag ágban - merül el emlékeiben beszélgetőtársam, s írásaiból ismervén, tudom, a ,,sztrori'' csak most következik.
- S erről a végtelenül hosszúnak tűnő öt percről vajon milyen történelmi pillanat jutott eszedbe?
- A cinizmusnak egy olyan kegyetlen példája, amely teljesen közömbös maradt az emberi élet értékei iránt. A Slobodan Milošević elleni hágai perben egy kosovói asszony azt állította tanúvallomásában, hogy a karhatalmi erők rákényszerítették őt és még egy csoport nőt, hogy füvet legeljenek. A vádlott azt kérdezte a tanútól, hogy mennyi ideig kellett ezt tenniük. Öt percig, mondta a tanú. Mire Milošević: ,,Az egyáltalán nem hosszú idő, és különben is friss levegőn tartózkodtak, a fű meg egészséges táplálék.''
- Lám, milyen hasznos lehet egy hegyi kirándulás...
- Volt idő, amikor se az embereket, se a fákat nem kímélték errefelé. A gyümölcsös alatti kis erdősávot például egy szálig kiirtották. Most kezdenek újra kibújni a hajtások, olykor én metszem, gallyazom a bokrokat, hogy fává terebélyesedjenek újra. Szóval, amióta Hágába került Goran Hadžić, a krajinai bábállam államfője, már én is nyugodtan tartózkodom a hegyen. Mindezt azért mesélem el, mert a véletlen épp úgy hozta, hogy amikor kitört a háború, Hadžić Újvidékre tette át a székhelyét, és ugyanabban az épületben lakott, amelyben én is, csak néhány emelettel lejjebb. Többször találkoztam és beszélgettem vele. A londoni értekezlet előtt például a bejárati ajtóban futottunk össze. ,,Elnök úr, hogy nincs Londonban?'' - kérdeztem. Azt válaszolta, képzeljem el, elfelejtette becsomagolni azt a nyakkendőt, amit tanácsoltak, hogy viseljen. Annyi minden mást mondhatott volna, de mit várhattam el egy olyan személytől, akit raktárosnak neveztek ugyan, közben meg csak anyagmozgató volt a borovói gyárban. Nem alaptalanul tartottam attól, hogy ha véletlenül összefutok vele a Fruška gorán, akkor az a fejembe kerülhet. Hiszen öt kiskatona életét oltották ki a topčideri kaszárnyában és más helyőrségekben - máig kideríthetetlen módon -, feltehetően csak azért, mert láttak egy személyt (Mladićot), akinek tartózkodási helyéről, a hivatalos változat szerint, semmit sem tudtak az illetékesek. Újvidék mindig vonzotta a dicstelen háború főszereplőit. Az épület közelében, ahol lakom, az akkori rettenetesen ínséges időkben működött egy pénzváltó, itt váltották legkedvezőbben a márkát, és itt láttam többször is Radovan Stojičić Badžo rendőrparancsnokot, egykori megbízott belügyminisztert. Bement a váltóirodába, az alkalmazott pedig átnyújtott neki egy borítékot. Hogy az mit tartalmazhatott, fogalmam sincs. De miért zárnánk ki annak lehetőségét, hogy az akkori akadozó postaforgalom miatt épp valami fontos, sürgős üzenetet továbbított?! Még mindig magam előtt látom sportos alakját, mosolygós arcát, mindenkinek kezet nyújtott, majd távozott, és beült az épp akkor használt luxusautójába. A Lajavinak becézett Lainovićtyal is gyakran összefutottam munkába menet az utcán. Szeretett az emberek között mozogni. Egy ízben újságot olvasott. Csak úgy sugárzott az arca a megelégedettségtől. Odaléptem hozzá, belenéztem a kiadványba. A róla szóló kétoldalas cikket böngészte. Felmerült bennem a gondolat: mi történt volna az írás szerzőjével, ha nem lett volna megelégedve a cikk tartalmával?! Mindez eszembe jut akkor is, amikor az újvidéki városi temetőben elmegyek a szoborszerű síremléke mellett, amelyre azt írták fel: ,,Nemes lelke nemes szívekben él tovább''. Tanítványa az a Miladin Suvadžić - alvilági nevén Gügye Gyuri - volt, aki a zimonyi klán közkatonájaként kicsalta Đindićet a belgrádi Szerbia Szálló elé, ahol aztán a miniszterelnököt a máig ismeretlen tettesek szitává lőtték.
- Az Ólomévek íródeákja című publicisztikai köteted nagyrészt az ezekből az időkből keletkezett írásaidat tartalmazza. A cím számomra azt is sugallja, hogy bizonyára nem volt könnyű újságíróként helytállnod ezekben a válságos években...
- Néhány évtizeddel a miloševići éra előtt találkoztam én bölcs és előrelátó politikusokkal is. Egyszer például együtt ebédeltem Miloš Minićtyel, akitől először hallottam arról, hogy Jugoszláviának óriási külföldi adósságai vannak, és mivel képtelen lesz visszafizetni, rohamosan romlani fog az életszínvonal, ez pedig végül a nemzetek közötti viszálykodáshoz vezet. Nem kizárt a polgárháború sem, mondta Minić. Akkor még idillikusnak tűnő, békés időket éltünk, gondolni sem akartam arra, mi lesz, ha a bölcs államfőket felváltják az üresfejű banditák. Amikor azonban elkezdődött a forrongás, és már érezni lehetett a háború szelét, nagyon elkeseredtem. Szinte megbénított a tudat, hogy lám, bekövetkezik az, amit előrevetítettek. Aztán valaki azt mondta: az újságírónak nem a jajgatás és a búslakodás a feladata. Az események fölé kell emelkednünk, és tárgyilagosan elmondanunk, hogy mi történt, hogy mi történik velünk.
- A belpolitikai elemző szerint most mi történik (majd) velünk?
- Több évtizeddel ezelőtt külpolitikai újságíróként dolgoztam. A napi 25 flekknyi cikkünket a közös közleményekből, a pohárköszöntőkből kellett összeállítanunk. Vagyis nagyon egyszerű feladatunk volt. Ám ami könnyű volt az újságírónak, az nehéz volt az olvasónak... Hát most ugyanezt mondhatom. A mostani választásokkal Szerbiának egyáltalán nem nőttek meg az esélyei a világ felé fordulásban, a nyitásban. Szóval sok témája lesz a publicistának, könnyű lesz a napi teendőit elvégezni, ám nehéz lesz az olvasónak mindazt megemésztenie, amit kiböngész az újságokból. Szerencsére én nemsokára nyugdíjba vonulok...
- De azért az írással nem hagysz fel talán?!
- Több zsáknyi régi írásom van, amit elő szándékozok venni, újraolvasni, elemezni. Nincs unalmasabb dolog a napisajtónál! Viszont az 50-60 évvel ezelőttiek izgalmas történelmi tanulmányok. Csak egy példa: 1962-ben a porig rombolt Németország teljesen talpra állt. Ausztria is. Ugyanakkor Jugoszlávia az első gazdasági válság megrázkódtatásait élte át. Ott munkaerőhiány, itt munkanélküliség. Elkezdődtek a kivándorlások... Vajon miért? Egy publicistának ez kész csemege. Hát ilyen és ehhez hasonló dolgokkal szeretnék foglalkozni az elkövetkező időkben. A csendbe burkolózni, olvasni és írni.