Nem tudom, miért címezte nekem azt a levelet egy kedves hallgató, amelyben magyar vízumügyben panaszkodik. Talán azért, mert a közelmúltban egy írásomban a nagymamák nemzeti vízumát említettem, amire még az akkori (előző) szabadkai magyar főkonzul is reagált. Kijavított és pontosított, amiért ma is hálás vagyok, viszont továbbra is gyanítom, hogy eddig sokkal több nagymama kapott nemzeti vízumot, mint életerős és munkaképes vajdasági magyar. A levelet író szabadkai fiatalember, Lódi András, a szabadkai német rádió állandó munkatársa azért érdemes szóra, mert egy csalódott és elkeseredett hang szólalt meg benne. Nem akarom most azt állítani, hogy az anyaország egy határon túli magyar fiatalt vesztett el, akit a konzulátuson úgy kezeltek, mint aki 3 nap alatt tönkre tudná tenni Magyarországot. Tudniillik, mindössze 3 napra kért vízumot, de nem kapott. Különben biztosan kapott volna, de nem voltak papírjai, melyekkel bizonyította volna, hogy itthon dolgozik, van jövedelme. Azt gondolta, hogy három napra ezek a papírok nem kellenek.
Valószínűleg kellenek, hiszen a szabály, az szabály, viszont én arra gyanítok, hogy ebben az esetben a hivatalos közeg és a tolóablak elé járuló polgár ,,párharcá"-ról van szó. Biztos vagyok abban, hogy egy magasabb beosztású személy megoldotta volna a problémát. De miért ne vesszünk össze és törjünk borsot egymás orra alá mi magyarok - már a tolóablak előtt? Arról van szó, hogy a fiatalembert egy szabadkai küldöttséggel augusztus végére Kiskunhalasra hívták a németek találkozójára. De nem írott meghívóval, hanem csak telefonon. És ez az az eset, amikor mindenkinek igaza van. Hiszen a papírok kellenek a vízumhoz, viszont az is igaz, hogy egy kis jóakarattal talán el lehetett volna intézni az ügyet.
Aggodalomra viszont van okunk: mi lesz akkor, ha jövőre már az anyaországban is schengeni vízum kell? Akkor talán még több papír és igazolás kell, meg valószínűleg egy kis pénz is. A napokban olvastam, hogy a boszniai polgárok évente 20-25 millió eurót költenek a vízumok beszerzésére. Tehát nem is olcsó, de talán az még kellemetlenebb, ha az anyaország kéri és igényli. Jó lenne legalább hozzávetőlegesen tudni, hogy hány vajdasági horvátnak van horvát útlevele, amelyre már nem vonatkozik a schengeni vízumkényszer. És ezt már akkor megoldották, amikor a szerbek és a horvátok úgyszólván még lövöldöztek egymásra. Mi viszont a kettős nem-et kaptuk vigasztalásként. A románok Moldáviával, a szerbek Boszniával és Montenegróval, a horvátok pedig Vajdasággal bizonyították, hogy az anyaország igenis tehet valamit - útlevéllel, kettős állampolgársággal. Szerbia a százezernyi kosovói szerb miatt a fél világot és az ENSZ-t is megmozgatta, rólunk pedig a szegedi Toleranciatáborban egy magyarországi középiskolás azt mondta, hogy mivel Szerbiában élünk, mi szerbek vagyunk, csak jól beszélünk magyarul. Néger már van a magyar labdarúgó-válogatottban, de vajdasági vagy erdélyi származású nemigen. És ha így viszonyulnak irántunk továbbra is, akkor egyszer majd azt mondják rólunk, hogy Szerbiában élő magyarok vagyunk, akik valamikor még magyarul is beszéltek.