Közép-Európa a figyelem középpontjában

Ha Trumpot sokan nem is tartják elég jó elnöknek, a mostani külügyi titkára (valójában a külügyminisztere) úgyszólván nem ma jött le a falvédőről. A CIA igazgatója volt, és biztosan jól informált. Az sem véletlen, hogy Lengyelországot, Szlovákiát és Magyarországot látogatta meg. Ezenkívül járt Brüsszelben és Reykjavíkban is. Az öt látogatás összefügg, mégpedig a szövetség, a NATO megerősítésével, az energetikával és az orosz—amerikai érdekövezettel.

A diplomácia finom nyelvezetéből annyit kiszűrhetünk, hogy Magyarországtól és Szlovákiától nagyobb lojalitást várt el, Lengyelországot pedig támogatta. Lengyelország hagyományosan az USA külpolitikájára támaszkodik, és az USA is Lengyelországra, ami az EU-t és Kelet-Európát illeti. Néhány évvel ezelőtt Orbán Viktor is egy Észtországtól Görögországig terjedő gazdasági térségben gondolkodott. A görög—macedón vita lezárásával már csak egyetlen kétes „elem” van a térség összekapcsolásában, ez pedig Szerbia. Nem véletlen, hogy a magyar diplomácia is azon fáradozik, hogy Szerbia mielőbb bekerüljön az EU-ba, Szerbiában azonban más fontos kérdések is az asztalon vannak.

A leginkább kihegyezett és szimbolikus téma Koszovó, ám talán Szerbia energiaforrásainak a kérdése a legfontosabb, a kevés alternatíva. Ezt kellene feloldani, és ezért érdekelt Szerbia a Török Áramlat meghosszabbításában. Bulgária azonban február 6-án bejelentette, hogy ideiglenesen leállítja a gázvezeték építését. Ebben az ideiglenességben az is benne van, hogy nem tudni, mikor folytatja.

Trump a szükségállapotot meghirdető beszédében a britekkel való szoros együttműködéséről is beszélt. Merkel és Macron január 19-ei találkozóján nyilvánvalóvá vált, hogy a két állam új megoldásokon gondolkodik, és Németország máris szálka az USA szemében az immár második északi gázvezeték építése miatt, ennek a müncheni biztonságpolitikai konferencián az USA küldöttsége hangot is adott. Az USA befolyása az EU-ra a Brexittel csökken, ezért érdeke, hogy a V4-ek tagjai megerősödjenek, és ne az USA ellenében, erre pedig Lengyelország lenne a biztosíték.

A magyar eset

Pompeo Magyarországgal kezdte utazását, február 11-én találkozott a külügy-, a védelmi miniszterrel, valamint Orbán Viktor miniszterelnökkel. A stratégiai kérdéseket illetően a legfontosabb tárgyalása bizonyára Orbán Viktorral volt, de erről nem adtak ki részletes információkat. Viszont a magyar fél a diplomácia játékszabályainak megfelelően külügyminiszteri szinten összegezte az eredményeket.

Magyarország szempontjából az energiabiztonság rendkívül fontos, de ebben (atomenergia, földgáz) egyelőre az oroszokra támaszkodik. Pompeo ezt bizonyára szóvá tette, amire a magyar fél azt válaszolta, hogy kezdjék meg a romániai gáz kitermelését a Fekete-tengeren, és akkor abból nagyon szívesen vásárol. Majd meglátjuk, hogy ez mikor kezdődik el. Egyébként Románia az USA legfontosabb balkáni szövetségese.

Pompeo Ukrajna ügyében is nyomást gyakorolhatott Magyarországra, mely mindent blokkol a NATO-ban, ami az Ukrajnával folyó tárgyalásokat illeti. Elgondolkodva az eseten, Magyarországnak inkább érdeke, hogy az orosz és az amerikai érdekszféra ne a magyar—ukrán határon érintkezzen, hanem az ukrán—oroszon. Ebben az esetben viszont Ukrajnának látványos lépéseket kellene tennie a magyar kisebbség ügyében.

A katonai együttműködés kérdései is érdekesek, ám csak a NASAMS (Norwegian Advanced Surface to Air Missile System) rakétaelhárítási rendszer vásárlását jelentették be, sok más mondanivalója is lehetett azonban Pompeónak.

A találkozás végkicsengése mégis pozitív, mindkét fél élénkíteni akarja a kapcsolatokat, és mindkét fél hazafias politikát folytat (az ENSZ-ben mindkét ország az illegális bevándorlás ellen lépett fel). A kapcsolatok élénkülése rá is fér Magyarországra, a demokraták ugyanis az Obama-korszakban csak nyers nyomást gyakoroltak, és fenyegettek. Az orosz és az iráni gáz jól jönne Magyarországnak, a gáz körüli geopolitikai játszmát azonban más nagyságrendű erők vívják. Egy orosz—iráni—török összefogás alakult ki, mely az USA számára a lehető legrosszabb forgatókönyv, nő tehát az amerikai nyomás Iránra és mindenkire, aki tőle vagy Oroszországtól akar gázt vásárolni. Az USA bármely kis és közepes országban könnyen aktivizálhatja a civileket és az ellenzéket, Magyarországon pedig a Gyurcsány Ferenc által fémjelzett ellenzék ezt nagyon akarná. Egyelőre azonban erről nincs szó, noha Pompeo a civilekkel is találkozott. Magyarország kormányzata biztosan világosan érti, mi az, amit az USA elvár. (Putyin Fehéroroszországban frusztráltan azt nyilatkozta, hogy Európában nincsenek szuverén államok, mert ha volnának, nem vásárolnának amerikai nyomásra rakétarendszereket, ezzel talán éppen Magyarországra célzott.)

Szlovákia és a természetes szövetséges Lengyelország

Pompeo Szlovákiában a külügyminiszterrel, a védelmi miniszterrel és a miniszterelnökkel találkozott (Lajčák, Kiska, Pellegrini). Lajčák jelenleg az EBESZ elnöke is. Nem mindegy, hogy a biztonságot és együttműködést irányító szervezet vezetője milyen politikát képvisel. Fontos, hogy a Közel-Keletről is beszéltek, mely téma elvben Szlovákia számára nem prioritás, de az USA-nak igen. A régió mozgásban van, Szaúd-Arábia nemrég óriási mennyiségben vásárolt amerikai fegyvereket, Izrael hagyományosan erős, Trump elnök főellenségként Iránt jelölte meg, Szíria egy csücskében pedig még tart a háború. Gondolom, hogy alaposan áttekintették a helyzet állását. Pompeo Szlovákiában nem találkozott civil szervezetekkel, viszont a rendszerváltás 30. évfordulójáról tartott előadást. Szlovákia is pragmatikus külpolitikát folytat, és tisztában van a képességeivel. Pompeo nyilván ott is diplomatikusan, de világosan körvonalazta az USA érdekeit.

Lengyelországban ismét elsősorban az energia kérdéséről esett szó. A kelet-európai államnak döntő mértékben az USA segítségére van szüksége, hiszen nem nagyon tudja magát függetleníteni az erősebb keleti és nyugati szomszédjától (ez ugye Lengyelország évezredes történelmének egyik fő alakítója), ezenkívül majd Varsóban lesz konferencia a Közel-Keletről.

Belgium és Izland

Pompeo Frederica Mogherinivel világpolitikai kérdésekről tárgyalt, Venezueláról és a Közel-Keletről. Áttételesen ez is energiapolitika. Az USA, úgy látszik, hamarosan döntő befolyásra tehet szert Venezuelában, így az energiahordozók piacán még inkább vezető szerephez juthat, hiszen ma már nettó energiakiszállító, így tartja féken az árakat és azokat az országokat, amelyek számára az energiapiac a fő bevételi forrás (ilyen Oroszország is).

Izlandon az Észak-Atlanti-óceán, illetve az Északi-Jeges-tenger kérdése volt a döntő, hiszen Izland lesz az Északi-sarkvidéki Tanács elnöke egészen 2021-ig. Ez a látogatás is az energiáról, illetve közvetetten az érdekszférákról szól, hiszen a sarkvidék körzetében hatalmas energiakészletek találhatóak, és vita van arról, hogyan kellene megosztani őket. Oroszország a „tortaszerű” vagy a kontinentálistalapzat-alapú rendezést favorizálja, mert így jutna neki a legnagyobb szelet, az USA tárgyalásos megoldást szeretne, mert többet akar szerezni (Alaszka szelete túl kicsi lenne). Egyébként a kérdésben benne van Grönland is, hiszen a dánok általa nagy befolyáshoz jutnának, márpedig Grönlandon könnyen elképzelhető egy kiválási népszavazás, a mindössze 56 000 lakossal (arról már szavaztak, hogy szavazhatnak a kiválásról).

Az északi energetika kérdése pillanatnyilag azért nem égető, mert még nincs meg az a technológia, amely a nagy mélységben levő készletek biztonságos kiaknázására alkalmas.

Oroszország is figyel

Putyin január 17-én Szerbiában járt, és egészen kemény módon a szerb elnök értésére adta, hogy nem kíváncsi a látványtechnikára, nem mondott beszédet az odacsődített tömegnek, az ajándék Šar-hegyi kutyát illedelmesen elfogadta, ezenkívül a média arra helyezte a hangsúlyt, hogy huszonhat szerződést is aláírtak. Putyin hűvössége talán arra utal, hogy valami egészen komoly dologról is szó esett.

Nyugati elemzők már régóta írják, hogy Szerbia nem tudja eljátszani azt a szerepet, amelyet Tito Jugoszláviája tudott, azaz nem vacillálhat Oroszország és a Nyugat között. Ha a térképre tekintünk, Szerbia sorsa már eldőlt. Boszniát kivéve minden irányból NATO-, illetve potenciális NATO-tagországokkal van körülvéve. Vučić elnök országjáró körútján a gázról és Szerbia újraiparosításáról beszélt, ami logikus is lehetne, viszont Bulgáriában jelenleg megállt a vezeték építése.

Másrészt Szerbiában egy erősödő tüntetéssorozat zajlik, mely eléggé amorf, és felvetődik a kérdés, hogy kinek jó ez. Nem akarok összeesküvés-elméleteket gyártani, de Donald Trump a február 15-ei ünnepi levelébe a sok hízelgő diplomáciai toposz után azt is beleírta, hogy Vučić elnök végre egyezzen meg Koszovóval.

Putyin január 14-én járt Fehéroroszországban. Ott a stabilitást pillanatnyilag Lukasenka elnök személye garantálja, ez azonban változhat, hiszen semmi sem örök, és Ukrajnában is sikerült az utcáról politikát csinálni. Putyin látogatása azt üzeni, hogy Fehéroroszország az ő érdekterülete.

Nagyjából tehát megvan, hogy merre húzódnak az európai érdekövezetek határai, de csak nagyjából. Számunkra az a fontos, hogy Szerbiában mi lesz. Nem tudjuk, mikor jön el a nagy döntések pillanata, de azt tudjuk, hogy közeledik. És a nem döntés is döntés.