Amikor megérkeztünk Párizsba, az volt az első benyomásom, hogy a város nem is szép. De hamar kiderült, hogy mégis az, sőt csodálatos, mert amit először láttam, az csak a külváros volt.
A buszunk az Eiffel-toronynál állt meg, és elénk tárult az a óriási „rozsdás vas”, ahogyan itthoni ismerőseink viccesen nevezték a tornyot. Az igazság azonban az, hogy nem rozsdás, sőt nagyon is szépen ki van festve. Igaz, feketének képzeltem, mert a képeken annak látszott, miközben valójában barna. Kalandosan és fárasztóan kezdődött a napunk, mert rossz helyen álltunk sorban (nagyon hosszú sorok vannak), és csak lépcsőkre szóló jegyet vehettünk, mert bedőltünk a jegyárusnak, aki azt mondta, hogy ott „easy” feljutni. Csak a második szintig lehet feljutni borzasztóan sok lépcsőn, és ez nem megy mindenkinek könnyen. Feljutván csodálatos látvány tárul elénk. Az első és a második emeleten is vannak távcsövek, amelyekbe belenézve elénk tárul a világ legszebbnek tartott városa, Párizs. Nem hagyhattuk azonban ott a várost úgy, hogy ne mentünk volna fel a torony tetejére, ezért este ismét sorba álltunk — ezúttal jó helyen —, és felvonóval felmentünk a legmagasabb szintre. Lenézve, az emberek picinykének tűnnek, fúj a szél, egy kicsi mozgás is van, amit a felnőttek „kilengés”-nek neveznek. Félelmetes volt látni, hogy egy kisebb ház méretű súlyokkal húzzák fel a liftet.
Végigsétáltunk a Champs-Élyseés-n a Diadalívtől a Concord térig. Nézegettük a világ leghíresebb utcája drága boltjainak kirakatait, és meg sem mertünk pisszenni, nemhogy vásárolni. Betértünk azért több autószalonba, hogy mesés autókat lássunk. Voltam a Mercedes—Benz, a Citroën és a Peugeot szalonjában.
Láttam a Grand Palaisot, a Concord téren megnéztem a híres obeliszket, és mindannyian beültünk egy-egy triciklibe, amit egy bácsi hajtott kisebb motor segítségével. Elvitt bennünket az aranyozott szobrairól, domborműveiről híres Alexander-hídig, amit Párizs legszebb hídjának tartanak. Gyönyörködtünk a Szajna folyó látványában. Szerettem volna hajókázni is, de a felnőttek azt mondták, hogy nem lehet mindent. Ebbe a napba „csak” ennyi fért bele, de ez is szép volt és nagyon-nagyon fárasztó. Mielőtt a buszunk tovább indult volna, az esti sötétben kivilágították a tornyot. A villogó fények csodálatos látványt nyújtottak.