Október 25-én a Magyar Rádió a párt győzelméről adott hírt, közölve: ,,az ellenforradalmi bandákat lényegében felszámoltuk'. Két órával később pedig a Minisztertanács közleményt adott ki, melyben többek között ez állt: ,,Éjszaka az ellenforradalmi puccskísérletet felszámolták! Az ellenforradalmi erők szét vannak verve!' A rádió a továbbiakban is az élet normalizálódásáról beszélt, s tudatta, hogy megindult a városban a közlekedés, és felszólította a dolgozókat, hogy vegyék fel a munkát.
Pedig a harcok még nem értek véget. A Magyar Rádió épülete a felkelők kezén volt, sőt a fegyveres csoportok kezdtek állandóbb összetételűvé válni, elsősorban azok, amelyekben a társaság magját korábbi személyes kapcsolatok fűzték össze (azonos munkahely, szomszédság stb.), vagy amelyeket rátermett parancsnokok vezettek. Diákok, munkások egyaránt harcoltak, sőt gyerekek is akiket később a köznyelv ,,pesti srácok'-ként emlegetett. A lányok elsősorban a sebesülteket látták el, és a Molotov-koktélnak nevezett gyújtóbombák készítésében segédkeztek. Egy-egy csoport harci eredményei, bátorsága révén kezdett híressé, iránymutatóvá válni, elsősorban a Corvin köziek.
A kijárási tilalom feloldása után tömegek lepték el az utcákat. A kíváncsiskodók vagy bevásárolni indulók az ellenkezőjét tapasztalták annak, amit a rádióban hallottak: nem ért véget a fegyveres harc, és nem igaz, hogy fosztogatók garázdálkodnak, hiszen ott az áru a betört kirakatokban! A szovjet hadsereg nem a honvédséget segítve vesz részt a rend helyreállításában, hanem az ÁVH-s egységek támogatásával egymaga vette fel a harcot. Sőt a magyar katonák közül sokan a szabadságharcosokkal tartanak, vagy fegyverszünetet kötnek velük. És ami a legfontosabb: a fegyveresek nem huligánok, nem fasiszták, hanem munkások és diákok, szomszédok és ismerősök! A Budapest utcáin levő tömeg, az elmúlt években belé sulykolt gyenge orosz nyelvtudással győzögette a szovjet katonákat, hogy ami Magyarországon történik, az nem fasiszta megmozdulás, nem ellenforradalom, hanem nemzeti, demokratikus forradalom. Kísérletük több esetben sikerrel járt, így az Astoriától elindulva mind többen tartottak -- sokszor nemzeti színekbe öltöztetett szovjet harckocsikon -- a Parlament felé ,,Nem vagyunk mi fasiszták!' és ,,Vesszen Gerő!' jelszavakat skandálva. Futótűzként terjedt a hír a szovjet egységek átállásáról, így tizenegy óra tájban mind felszabadultabb, magában és a győzelemben egyre jobban bízó tömeg gyűlt össze a Parlament előtti Kossuth térre.
A kormánynegyed védelmére rendelt erők pánikba estek, a zászlódíszbe borított páncélosokról nem is tudták eldönteni, hogy szovjetek-e vagy a felkelőkhöz átállt magyar egységek. A téren tüntetőkre hamarosan gyilkos sortűz zúdult: lőtték a menekülőket és az épületek védelmébe húzódókat is. A tüzelésbe bekapcsolódtak a téren álló szovjet páncélosok, lőve a torkolattüzek irányában a környező épületek tetejét, de a velük percekkel korábban még fraternizáló tüntetőket is. A helyzet tovább mérgesedett, miután a pártközpont védelmére érkező magyar egységek is tűzharcba keveredtek a szovjetekkel, ezzel is növelve a fejetlenséget és az áldozatok számát. A téren több mint félszáz halálos áldozat és számtalan súlyos sebesült maradt. A mai napig sem tisztázott, hogy ki a felelős a mészárlásért!
A Kossuth téren történtek elborzasztották és megrettentették a magyar pártvezetés egy részét, akik okkal féltek a bosszútól. A válságot katonai erővel felszámolni akarók erejét megtörte a mészárlás hiábavalósága, még inkább az, hogy Mikojanék -- megelégelve a magyar pártvezetés tehetetlenségét -- Gerő felmentését, és a helyére Kádár János kinevezését javasolták, ami azonnal meg is történt. Kádár ugyan nem számított a reformok hívének, de nem tekintették azok ellenzőjének sem, az pedig, hogy ő is megjárta Rákosi börtönét, elhomályosította korábbi negatív szerepét. Azzal, hogy Gerőt leváltották, az október 23-i követelések másik fontos pontja is teljesült: a kormány után a párt élére is új ember került, noha Gerő továbbra is a pártvezetés tagja maradt. A változást a tüntetők többsége már kevesellte, a továbbra is a katonai megoldást szorgalmazó ÁVH és az apparátus rákosista vonala kényszeredetten tudomásul vette a szovjet verdiktet. A pártvezetésben csökkent a fegyveres rendteremtés mellett érvelők súlya, így a szovjet csapatkivonásra való utalás az SZKP küldötteinek ellenkezése dacára bekerült Nagy Imre 25-én, kora délután (a Politikai Bizottság által is jóváhagyott!) rádióbeszédébe: ,,...Mint a Minisztertanács elnöke bejelentem, hogy a magyar kormány kezdeményez a Magyar Népköztársaság és a Szovjetunió közötti kapcsolatokról, többek között a Magyarországon állomásozó szovjet haderők visszavonásáról, a magyar--szovjet barátság, a proletár internacionalizmus, valamint a kommunista pártok és a szocialista országok közötti egyenjogúság és a nemzeti függetlenség alapján. Meggyőződésem, hogy az ezen az alapon felépülő magyar--szovjet viszony szilárd alapja lesz népeink őszinte, igaz barátságának, nemzeti fejlődésünk és szocialista jövőnknek. Azoknak a szovjet csapatoknak a visszarendelése, amelyeknek a harcokba való beavatkozását szocialista rendünk létérdeke tette szükségessé, a béke és a rend helyreállításával haladéktalanul meg fog történni...'
A vezetés megosztottságát mutatja, hogy ugyanakkor újabb intézkedéseket hoztak a forradalom fegyveres leverése érdekében. Az újdonsült pártvezető, Kádár ingadozott, és egyszerre ígért másnapra gyökeres reformokat és elszánt, kemény lépéseket, a fegyveres ellenállás szétzúzását.
Mindeközben újabb jelentős sikereket értek el a mind elszántabb és szervezettebb felkelők. Elfoglalták a csepeli és a XVIII. kerületi pártbizottságot, az újpesti és a ferencvárosi rendőrkapitányságot! A Vörös Csillag Nyomdát a véres(!) zászlók alatt felvonuló tömeg egyetlen puskalövés nélkül szállta meg, ami jól mutatja, milyen krízist okozott a Kossuth téri vérengzés. Kopácsi Sándor, Budapest rendőrfőkapitánya tárgyalt a tüntetők küldöttségével, és szabadon engedte a fogva tartott felkelőket. Közben új forradalmi intézmények születtek: megalakult az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság, és Obersovszky Gyula szerkesztésében megjelent az első forradalmi újság, az Igazság, ami a kommunista sajtómonopólium végét, a felkelők újabb követelésének részleges megvalósulását jelentette. Megkezdte működését az Önkéntes Mentőszolgálat, az ápolók és orvosok pedig mindent megtettek a barikád mindkét oldaláról beszállított sebesültek életének megmentéséért. (Itt jegyzem meg, hogy Budapesten a nyár folyamán készült egy érdekes dokumentumfilm az orvosok szerepéről a forradalomban.)