Október 23-án, délután három órakor Budán a műegyetem előtt, Pesten a Petőfi-szobornál gyülekeztek a tüntetők. Itt Sinkovits Imre színész elszavalta a Nemzeti dalt, és felolvasták az egyetemisták és az Írószövetség pontjait. A meghirdetett helyszín, a Bem-szobor felé haladva egyre nőtt. Radikalizálódtak a jelszavak, mind nagyobb teret nyertek a nemzeti követelések ("Lengyelország példát mutat, kövessük a magyar utat!", "Nem állunk meg félúton, sztálinizmus pusztuljon!", "Legyen szabad ez a haza - szovjet csapat menjen haza!" stb.). Senki sem számított ekkora tömegre, az egyetlen hangszórós kocsi elveszett az áradatban, szó sem lehetett arról, hogy bárki vagy bármi medert szabjon az emberfolyamnak. A Bem-szobormál Bessenyei Ferenc elszavalta a Szózatot, Veres Péter ismét felolvasta az írók kiáltványát, amelynek óvatosan megfogalmazott pontjait még azok is kevesellték, akik a zajban egyáltalán hallották az író szavait. Itt született meg a forradalom jelképe, a rákosista, szovjet mintájú címertől megszabadított, lyukas zászló.
A tüntetők többsége a Bem térről a Parlament elé vonult, és Nagy Imrét követelte, mások már ekkor a Magyar Rádió Bródy Sándor utcai épületénél vagy a Dózsa György úton, a Sztálin-szobor körül gyülekeztek. A hangulatot ekkor még sokkal inkább a felszabadult mámor jellemezte, semmint a harci elszántság. A hatalom mégis egyszerre mutatott gyengeséget és ellenségességet. Folyamatosan küldték az erősítést a Rádióhoz, de a késő esti órákig csak korlátozott erőszakot alkalmaztak, miközben a pártvezetés nem volt hajlandó teljesíteni a tüntetők követelését, a 16 pont közzétételét. Megoldás helyett a rádió vezetése furfanggal próbálkozott: kocsira szerelt mikrofont adtak a tüntetőknek azt imitálva, hogy beolvasott pontjaikat közvetítik. Az ablakokba kitett készülékekből pedig magyar nóta szólt. Az, hogy a hatalom nem mert nemet, és nem akart igent mondani, egyszerre fokozta az emberek elkeseredettségét és elszántságát.
Eközben Nagy Imre sem a kétszázezres tüntetés küldötteinek követelésére, sem pedig elvbarátainak sürgetésére nem mozdult otthonából, csak a pártvezetés hívó szavára jelent meg este kilenc óra tájban a Parlament egyik ablakában. Erről Fazekas György újságíró, a Nagy Imre köré csoportosuló reformkommunista pártellenzék tagja nyilatkozott Hegedűs B. Andrásnak, a budapesti Oral History Archívum megbízásából készült életútinterjú alkalmával. Fazekas október 23-án Nagy Imre Orsó utcai villájában tartózkodott:
"...Nagy Imre és Jánosi (Jánosi Ferenc: Nagy Imre veje - H.A. megjegyzése) ment együtt, Maca néni (Nagy Imre felesége - H.A. megjegyzése) is a kapuig jött. Gondoltam, megkeresem a kocsim, és megyek haza. De Maca néni odajött hozzám, és megkért, menjek Imre bácsival. Mondom, nem hívott. - Nem is úgy gondoltam, hogy reprezentálni, de Feri is vele megy, és szeretném, ha maga is vele menne. Félek, hogy valami provokáció történik - mondta. - Ebben az esetben természetes, hogy megyek. Úgy ültünk be az autóba, hogy Nagy Imre középen üljön. Ebbe ő szó nélkül belenyugodott, kissé össze voltunk nyomva, de elfértünk, mert nagy kocsi volt...Persze azt el sem tudtam képzelni, hogyha itt tényleg valami provokáció történik, ahogyan az Maca néniben felmerült, mit tudunk csinálni. Mert fegyverünk nem volt. Nos, megérkeztünk. A sofőr rendkívül ügyesen manőverezett, úgyhogy az Akadémia utca felé eső részen állt meg, nem tudom hányas kapuhoz közel. Ott volt a legritkább a tömeg, a Kossuth-híd oldalán. Akkor még állt a Kossuth-híd. Mi azonban, ha jól emlékszem a Lánchídon jöttünk át.
Miután kénytelenek voltunk kiszállni a kocsiból, Halász meg én mentünk elöl, és próbáltunk utat törni, utánunk jött Imre bácsi Jánosi Ferivel. Közben kiabált a tömeg, óriási hangzavar volt. Fentről időnként egy hang, nem ismertem föl, hiszen torzított a mikrofon is, azt kiabálta, hogy nyugalom, emberek, nyugalom magyar testvéreim, Nagy Imre elindult otthonról, perceken belül itt lesz. Akkor már nem volt vitás, hogy Nagy Imrét kívánja a tömeg. És én nagyon elszomorodtam. Mert ő egy megírt beszédet hoz, a tömeg pedig nem ezt várja. Még megpróbáltam szólni: Ez a tömeg nem azt a benyomást kelti, mint aki lecsillapításra vár. Hát maga a tömeg élére akar állni, Nagy elvtárs? - Nem, le fogjuk csillapítani. - Valami ilyesmi hangzott el. "Nekivágtunk" a tömegnek és megpróbáltunk keresztülhatolni...Végül valahogy odakeveredtünk a kapuhoz. Ott tartózkodott a kormányőrség egy elég erős, két rajnyi egysége. Csak annyira erős, hogy a kapu előtt díszelegjen, mert ott tényleg százezrek voltak, nem tudnám meg se saccolni, hogy hányan, de több százezren, az biztos. Valahogy bekerültünk a kapun, és nem is liften, hanem gyalog mentünk fel az emeletre egy szobába, ahová Halász vezetett bennünket, mert ő volt otthon. A szobában Erdei Ferit találtuk a feleségével, Jocóval, Majláth Jolánnal. Borzasztó örömmel karon fogták Nagy Imrét, és átvitték egy másik szobába, ahol valami tanácskozás folyt, de hogy kikkel, nem tudom, mert én nem mentem velük. Aztán Imre bácsi és Erdei visszajött.
Akkor kinyitottak egy ablakot, mert abban a szobában nem volt erkély. Ott volt a mikrofon, nyilván már előre elhatározták, hogy onnan fog beszélni. Tóbiás Áron, aki a Rádió részére csinálta a felvételt, a földön guggolt felvevőmagnókkal.
Széket húztak oda, arra állt fel Nagy Imre, majd átlépett az ablakba, ott körülbelül szájmagasságra volt már beigazítva a mikrofon. És akkor kitört belőlem: te jó Isten, ki fog esni. Mondtam Erdei Ferinek: Gyere, fogjuk meg két oldalról. Így aztán Erdei és én két oldalról tartottuk végig a beszéd alatt.
Ez az ablak a Földművelési Minisztériummal szemben volt, elég közel az épület sarkához. Már a megszólalás után, hogy "Kedves elvtársak!" - fölmorajlott a tömeg. Nagy Imre valósággal megremegett, ketten is alig bírtuk tartani. Valahogy nem érezte, hogy teljesen labilis helyzetben van, a szónak - sajnos - mindkét értelmében. Egy emelt volt csak, de nagyon magas emelet, valóságos mélység tátongott alatta, és eléggé ijesztő kép volt a kiabáló tömeg is..."
Nagy Imre beszéde nemcsak az "elvtársak" megszólítás és a hangosítás elégtelensége miatt keltett csalódást, hanem azért is, mert nem ígért többet (igaz, kevesebbet sem), mint 1953-as programjának következetes megvalósítását: a szocializmus reformját a parlament alkotmányos eszközeivel. Amikor befejezésül a kommunista Internacionálé helyett a nemzeti Himnusz eléneklésére szólította fel a tömeget, nem tűnt fel az október esti sötétségben. Mert ahogy 1848. március 15-én, úgy 1956. október 23-án is azonnali eredményeket követelt a nép. A tüntetés nem ért véget, de elveszett annak a lehetősége, hogy a nép bizalmát élvező egyetlen kommunista politikus az emberáradat élére állva kísérletet tegyen a fegyveres harc kirobbanásának megakadályozására.
A tüntetők céljait nem kellet kijelölni: 1848-ban Landerer nyomdájának lefoglalása hozta meg a sajtószabadságot, 1956-ban a Magyar Rádió adásában akarták közzétenni követeléseiket. Akkor Táncsics Mihály börtönkapujának megnyittatása, most a szovjet diktátor, Szálin érckolosszusának ledöntése szimbolizálta a szabadulást. A monstrumot hozzávetőleg Nagy Imre beszédével egy időben sikerült levágni a csizmájáról. Teherautó után kötve a Blaha Lujza térre, az akkor még ott álló Nemzeti Színház elé vonszolták, ahol a pestiek apró darabokra verték szét.
A nap folyamán a Magyar Rádió épületéhez folyamatosan érkeztek a tüntetők, illetve az őrség erősítésére a katonák és az ÁVH-sok. Mire este 8 órakor elhangzott Gerő rádióbeszéde, már jó néhány összetűzésen túl voltak, de harcra még nem került sor. A tüntetők okkal és joggal sérelmezték a párt első titkárának minden szavát és Szovjetuniót magasztaló kijelentéseit és beszédének lekezelő a nemzetet semmibe vevő stílusát. Miután az ÁVH-sok több alkalommal a Rádiónál gyülekezők közé lőttek, közülük többen fegyvert szereztek. Nagy számban voltak itt munkások, akik jól tudták, hogy a budapesti üzemek közül melyikben gyártanak vagy tárolnak hadianyagot, de szereztek fegyvert a Rádió védelmére kirendelt sorkatonáktól, és egyre nagyobb számban az ő kezükre jutott az őrségnek, sok esetben mentőautókon szállított muníció is. Így késő este a tüntetőkből lett felkelők már válaszoltak az ÁVH lövéseire, és megkezdődött a Rádió hajnalig tartó ostroma. A tüntetés fegyveres felkelésbe torkollott, ám a követelések beolvasása a véráldozat ellenére sem sikerült: az épület elfoglalása előtt az adást átkapcsolták a Parlamentben berendezett stúdióba. A mindkét fél részéről sok áldozatot követelő harc végén a felkelők agyonlőtték a védők ÁVH-s parancsnokát, de a többi foglyukat elengedték.
Budapesti eseményekkel egy időben megmozdult az egész ország. Több egyetemi városban már a délelőtt folyamán tüntetésekre került sor. Debrecenben a diákok csatlakozásra szólították fel a munkásokat, így délutánra 20-30 ezer ember vonult a megyei rendőr-főkapitányság épülete elé, ahonnan az épületet védő ÁVH-sok előbb vaktölténnyel lőttek, majd később tüzet nyitottak: hatan megsebesültek, hárman pedig meghaltak. Ők voltak a forradalom első halálos áldozatai!
A Szovjet Kommunista Párt Központi Bizottsága (SZKP KB) Elnöksége számos forrásból értesült a Magyarországon történtekről, de Hruscsov nehezen szánta el magát a fegyveres beavatkozásra, tudva, hogy az komolyan veszélyezteti majd az éppen megindult nemzetközi enyhülés folyamatát, és rontja a békepárti Szovjetunióról kialakítani kívánt képet. Bízott abban, hogy Lengyelországhoz hasonlóan Magyarországon is rendeződik majd a helyzet. A budapesti szovjet nagykövet, Jurij Andropov azonban Moszkvába küldött jelentésében nagyon súlyosnak minősítette a helyzetet, borúlátását ekkor még nem annyira a felkelés erőinek nagysága, mint inkább a hatalom gyengesége indokolta. Végül Gerő és Andropov sürgetésére Hruscsov hozzájárult, hogy szovjet alakulatok vonuljanak be Budapestre, és részt vegyenek a rend helyreállításában. Magyarországra vezényelték Szerovot a KGB elnökét, valamint az SZKP KB Elnökségének két tagját Mikojant és Szuszlovot. Az ő feladatuk lett volna a katonai akció utáni konszolidáció irányítása...
(folytatjuk)