home 2024. március 28., Gedeon napja
Online előfizetés
Amíg az erőm bírja
Perisity Irma
2015.05.13.
LXX. évf. 19. szám
Amíg az erőm bírja

Azok a leghihetetlenebb, legfurcsább élettörténetek, amelyekben nemzedékeken át és szinte hajszálpontosan megismétlődnek azok az események, amelyek végérvényesen megpecsételik nemcsak az egyén, hanem az egész család sorsát is.

— Tíz nap múlva leszek negyvenöt éves — mondja az asszony, miközben igyekszik visszadugni a kontyába hajfonata végét. — Nem érzem magam öregnek, de ha a felnőtt gyerekeimre nézek vagy a cseppet sem könnyű mindennapokra gondolok, akkor világos lesz előttem, hogy ebbe a negyvenöt évbe egy egész emberöltő fért bele. De nem azért kértem a beszélgetést, hogy panaszkodjak, hiszen mindenki cipeli a maga keresztjét, melyet természetesen a legnehezebbnek érez. Azt szeretném elmondani, hogy némely családon a folytonos ismétlődés átka ül, és ettől nem menekülhetünk, csak teljes erőbevetéssel harcolhatunk ellene. Azon se csodálkozzon, hogy ez a kislegény nagyinak szólít, hiszen ő valóban az unokám — a fiam fia, aki az őszig itt lesz nálam, amíg el nem kezdődik náluk az iskolaév.

A meghatározás, hogy munkáscsaládból származom, csak annyiban pontos, hogy az anyám dolgozott, ő volt a munkás a hivatalban is és otthon is. Az apám egy leírhatatlanul önző, durva és erőszakos ember, akibe az évek folyamán gyökeret eresztettek az elviselhetetlen tulajdonságok. Most hatvanöt éves, de csak három szolgálati éve van a munkakönyvében. Mindig anya teremtette elő mindazt, amire a családnak szüksége volt. És közben ő is, akárcsak a nővérem és én, rettegett apától, aki rendszeresen ivott, már kora délelőtt berúgott, délben aludt valamennyit, és délután pótolta az elpárolgott alkoholt. Hihetetlen kínzási, büntetési módszerei voltak, nemcsak vert, de folyton megalázott, becsmérelt bennünket. Utált zuhanyozni, ezért anyám mosta a lábát, és ha nem volt elég meleg a víz, anyára borította a lavórt. Alig múltam tizenhat éves, amikor elszöktem otthonról egy fiúval, aki három évvel volt idősebb nálam. Ő befejezte a középiskolát, szakmája volt, és azt gondoltam, mellette majd normális életet kezdek. És lesznek gyerekeim, akiket majd mindketten imádunk.

Tizenhét éves voltam, amikor megszültem a fiamat, majd tíz hónap múlva a lányomat is. Az első két év aránylag normális körülmények között telt el, de a páromnak nem volt ereje sokáig palástolni a valódi jellemét: napról napra egyre többet kezdett inni. Ekkor tudtam meg, hogy már gyermekkorában is fogyasztott alkoholt, az iskolából is ki akarták csapni emiatt. Eleinte azt gondoltam, hogy szép szóval, a gyermekek iránti kötelességének tudatosításával javulni fog a helyzet. Anyósom már nem élt, apósomnak hiába panaszkodtam, ő sem tudott hatni a fiára. Amikor a párom verekedni kezdett, azt mondtam neki: ha nem hagyja abba, elmegyek a gyerekekkel. Nem volt még közös vagyonunk, albérletben éltünk, úgy gondoltam, ha minden kötél szakad, visszamegyek a szüleimhez. Azt reméltem, az unokák majd normálisabb viselkedésre serkentik apámat. Amikor az élettársam egy este holtrészegen úgy a gyerekágyba vágta a fiamat, hogy annak eltört a keze, azonnal fogtam a kis holmimat meg a gyerekeket, és hazaköltöztem. Nem voltunk megesküdve a párommal, de a gyerekeket a születésükkor a nevére vette.

Az első két-három hónap elteltével otthon sajnos minden ismét a régi kerékvágásban haladt: apa állandóan ivott, erőszakoskodott, csupán az unokáit nem bántotta. De a hároméves fiamnak már pálinkát öntött a cumisüvegébe. Két évig voltam otthon, tovább már nem bírtam. Elköltöztem a gyerekekkel, de gondolhatja, mi várt rám iskolai végzettség nélkül, két kicsi gyerekkel. De addig küzdöttem, hogy végül egy étteremben sikerült elsajátítanom a sütés-főzés minden fortélyát, és utána már sokkal könnyebb lett az életünk, hiszen egy jó szakácsot mindig alkalmaznak. Az volt csak a gond, hogy ha esti váltásban dolgoztam, a gyerekeket haza kellett vinnem — anyu vigyázott rájuk. Az apjuktól soha, egyetlen fillér anyagi segítséget nem kaptam, ne is kérdezze, hogy a nap huszonnégy órájából hányat dolgoztam azért, hogy mindenünk meglegyen.

A középiskola befejezése után a fiam Újvidéken járt egyetemre, de már az első évben megbukott. Rendszeresen ivott, nem járt az előadásokra, és közben teherbe ejtette az egyik évfolyamtársát. Gondolhatja, milyen érzés elviselni a fiam bukását, és persze a lány szülei előtt is felvállalni azt a kötelezettséget, hogy vigyázok a gyerekekre, gondoskodom róluk. A fiatalok összeházasodtak, a menyem dolgozik is. Eleinte a fiam is dolgozott, de az alkoholproblémái miatt mindenhonnan kirúgták. Annyit sikerült elérnem, hogy miután az ősszel végigivott három napot, ami miatt alkoholmérgezést kapott, elvonókúrára ment. Három hónapig kezelték, és mivel időközben neurológiai problémák is felléptek, intézetbe került. A menyem kétségbe van esve, de én megígértem neki, hogy amíg az erőmből telik, nem hagyom őket cserben. Két hét múlva hazaengedik a fiamat, aki — úgy tűnik — egészen más ember lett. Ügyelek rájuk, és hiszem, hogy szeretettel sikerül majd normális mederbe terelni az életüket.

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..