— Tudja, Irma néni, gyermekkorom óta ismerem az újságjukat, rendszeresen vásárolom, és az elsőtől az utolsó betűig olvasom — mondja magabiztosan, élénken gesztikulálva. — Pedig nem jártam iskolába. Pontosabban ötször íratott be az apám az első osztályba, de én onnan egy tapodtat sem haladtam, pedig a tanító néni abban az időben a suhogó pálcájával jól elfenekelte azt, aki nem tanult. De nekem nem akart a tudomány a fejembe menni. Szegények voltunk, szinte az egész falu napszámos, szorgalmas emberekből állt, és a gyerekeket is korán szolgasorba állították, hogy nagyobb darab kenyér jusson az asztalra. Elmúltam tízéves, amikor kijelentettem, én szolgálni akarok, nem iskolába járni. Apám dühös volt, de beleegyezett, hogy odaköltözzek egy gyermektelen, távoli rokonpárhoz, akiknél felnőttem, és akiktől férjhez mentem. A nagynéni szigorú volt ugyan, de mindent, amit az életről tudnom kellett, tőle tanultam meg.

Abban az időben a lányoknak nem volt nagy mozgásterük, az anyák követték minden léptüket. A „jó” lánynak még rá sem volt szabad néznie a legényre. Volt a szomszédunkban egy sokgyerekes család, mely minden tagjánál tüdőgyulladást okozott a rendszertelen táplálkozás, a hiányos tisztálkodási feltételek. Egy napon megláttam a nyitott kapuból, hogy az egyik legény az udvaron fekszik. Azt hittem, meghalt, de csak a szülei tették ki a napra, a friss levegőre. Felemeltem a fejét, és elállt a lélegzetem. Olyan gyönyörű kék szeme volt, mint az ég. Abban a pillanatban tudtam, hogy ő lesz a férjem. Úgy is lett: otthagyta a lányt, akinek két évig udvarolt — nekem azt mondta, azért, mert rossz családból való. Megesküdtünk, és elkezdődött a közös életünk, mely csaknem negyven évig tartott.

Két gyereket szültem, egy fiút meg egy lányt, sajnos mindkettő megboldogult már. Mondhatom, hogy a férjemmel egész életemben boldog voltam. Mert volt annyi eszem, hogy a legkisebb figyelmességet is elfogadtam, és szép emlékként őrzöm. Nehezen, de felverekedtük magunkat — valamennyi földet örököltünk, valamennyit vettünk, tíz lánc termőföldből éltünk. Igaz, a férjem szeretett inni, de nem állandóan, és mindig csak módjával. Alig vártam, hogy pityókásan jöjjön haza, mert ilyenkor mindig azt mondta: Gyere ide, az ölembe. Én boldogan tettem eleget, de mondtam neki: Te, Józsi, olyan büdös, borszagú vagy. Miért nem hívsz az öledbe, ha józan vagy? Hát azért — mondta szégyenlősen —, mert józanul szégyellem a gyengeségem. Szorgalmas, rendes ember volt, de a fiunk sajnos nem rá ütött. Mértéktelenül ivott, nem szeretett dolgozni, sokszor még azt is elherdálta, amit a férjemmel kerestünk. Megnősült, a felesége szült egy kislányt, ezt a szép menyecskét, aki itt ül velem, és aki elintézte, hogy ma itt legyek, akit másfél évesen vettem gondozásba, felneveltem, iskoláztattam, férjhez adtam. A fiam közben újságon keresztül megismerkedett egy nővel, akinek volt már egy gyereke. Megesküdtek, a nő szült egy fiút a fiamnak, aki kérte, hogy a házat, melyet kamatos kölcsönre építettünk neki, írassuk rá, meg valamennyi földet. A házat ráíratta a férjem, de földet nem adott neki. Ezért a felesége otthagyta, a fiam pedig hamarosan öngyilkos lett. A volt menyem a fiam házából perrel követelt egy részt, és a végén nyert. A részét az unokám fizette ki neki.

A lányomra nagyon büszke voltam, óvó néni lett, de sajnos nem érte meg a nyugdíjaskort sem, amikor egy súlyos betegség elvitte. Volt neki egy bolondos férje, akitől nem mert elválni. A megboldogult lányom lánya Belgrádban él, dolgozik, de már három éve felém sem néz. Pedig, istenem, de sokat igazgattam az útjukat! Az anyja halála előtt úgy beszéltük meg, hogy hozzájárulok az anyja számára vásárolt gyógyszerek költségéhez, és ha majd egyszer eladja a falusi szülői házat, az árából visszaadja nekem a pénzt. Néhány ezer euróról van szó, de most nem akarja eladni a házat, hogy ne kelljen visszaadnia a gyógyszerekre adott összeget. Tudja, nekem már senki sem csinálhat olyasmit, amitől elfog a bánat. Vannak utódaim, akik tudják, mi a szeretet, mi a megbecsülés, nekik köszönhetően még mindig úgy érzem, hogy érdemes élni. Ezért vigyázok magamra, meghallgatom az orvos tanácsát, és nem igyekszem senki agyát kimosni. Mindenki azt az utat járja az életben, amelyet jónak lát. Én jártam az enyémet, és azt hiszem, jutalomként adja nekem a Jézuska ezeket a késői éveket. Mert biztosan ő is úgy gondolja, mint én: a századik évemig van még idő és hely a szívemben és az eszemben, hogy mindent elraktározzak.