Az évek során kutatott vörös óriáscsillagokat és a csillagpulzációt, változócsillagokat, kisbolygókat és csillaghalmazokat, hogy csak néhányat említsünk a sorból, szóval valójában ő a kis herceg, akinek több kisbolygója is van.

* Mikor és miért kezdett el érdekelni a csillagászat?

— Fred Hoyle Csillagászat című könyve indított el. A családi legendárium szerint apám vette anyámnak házassági évfordulóra, aminek van egy bukéja, hiszen összeházasodtak, lett egy lányuk, elváltak, apám kujtorgott, majd visszament, és negyven évet éltek együtt. Mielőtt anyám meghalt, újra összeadta őket egy pap. Tehát én elvált szülők gyermeke voltam, akik egész életükben együtt éltek. Sok könyv volt nálunk otthon, s én sokat lapoztam őket. A Csillagászat című könyvből semmit nem értettem, hiszen szerbül volt, a képeket nézegettem benne hat-hét éves koromban. Tízévesen már kikönyörögtem az első távcsövemet, melyet a nővérem vett meg Szabadkán, a sétálóutcán lévő optikában. Ez egy 10 × 30-as, Turist, orosz kihúzható távcső volt, olyan, mint a filmekben.

Fotók: Thaler Tamás

* Tehát már a továbbtanuláskor sem volt kérdés, mi leszel?

— Akkor még nem gondoltam, hogy ez lesz a szakmám. Szabadkán jártam középiskolába, a Svetozar Marković Gimnáziumba, s bár a Bronstejn—Szemengyajev-matematikakézikönyvvel mentem aludni, míg mások a Playboyjal, végül a fizika mellett tettem le a voksom. A gimi végén egy budapesti úton bevonzott a Magyar Csillagászati Egyesület, mely 1989 elején alakult, én abban az évben be is léptem, majd elmentem a bakonyi Ráktanyán egy amatőrcsillagász-táborba, ahol körülbelül 200 hozzám hasonló emberrel töltöttem két hetet. Hihetetlen felismerés volt, hogy nem vagyok egyedül. A szegedi József Attila Tudományegyetem fizika szakára vettek fel, közben otthon háború zajlott. Elkezdtem havonta járni észlelő hétvégékre Ráktanyára, és kialakult egy baráti társaság. Jó közösség volt, s egyértelmű volt, hogy fizikusként is csillagászattal fogok foglalkozni. Röviden ennyi a történet.

* Nyáron mi is kémleljük az eget, csillagokat lesünk, pedig nem vagyunk csillagászok. Mi a ti feladatotok?

— Hihetetlenül sok téves prekoncepció van az emberek fejében arról, hogy mit csinál egy csillagász. Mi a számítógép előtt ülünk, akár megfigyelő, akár elméleti csillagászok vagyunk. Én numerikus programkódokat fejlesztek vagy futtatok, melyekkel asztrofizikai problémákat próbálok megoldani. Megfigyelő csillagászként szembesültem azzal, hogy tízévente teljes technológiaváltást kellett végigvinni, mindent újratanulni az alapoktól. A ’90-es években a szegedi csillagvizsgáló 40 cm-es távcsövével egyedi csillagok fényességváltozását mértem. Álltam a távcső mellett egy combos teleszkóppal, egy műszer kijelzőjén számok voltak, össze volt kötve a számítógéppel, s a gép lementette ezeket a számokat. A csillag fényességét mutató jelzések voltak ezek, és ha ezt egész éjszaka követtem, láttam, hogyan változik a csillagom fényessége. S ezekből sok mindent ki lehet találni: a méretét, hőmérsékletét, távolságát. Az éjjel mért adatokat másnap feldolgoztuk. A műszertechnika közben fejlődött, digitális kamerákat kezdtünk használni, melyek már képeket is készítettek, azokból elemeztünk. Aztán Ausztráliában a 2000-es évek elején nagy távcsöveken elsősorban spektroszkópiával, színképelemzéssel foglalkoztam. A 2010-es években jött az újabb technológiaváltás, érkeztek az űrtávcsövek, így az ott lévő műszerekről lejövő digitális adatok elemzésével kezdtem foglalkozni.

* Filmben már láttunk olyat, hogy jött egy meteorit, becsapódott, és vége lett a világnak, mindenki meghalt. Ezeknek a történeteknek mennyi realitásalapjuk van? 

— Ha a legutóbbi Ne nézz fel! című filmre gondolunk, az egy nagyon jó társadalomkritika. Mi, csillagászok beszélgettünk is róla, hogy ha megtörténne valami hasonló, akkor az valószínűleg pontosan ezt a forgatókönyvet követné. Ami viszont a filmhez képest lehetetlen, hogy egy évvel a becsapódás előtt felfedezzük, hogy érkezik egy égitest, mely ekkor és ekkor fog becsapódni. Ezt nem lehet pontosan megmondani olyan távolról. Azt gondoljuk, hogy a dinoszauruszokat egy 10 km-es kisbolygó becsapódása pusztította ki 66 millió évvel ezelőtt. Jelenleg az összes, 1 km-nél nagyobb, a Föld közelébe kerülni képes kisbolygó pályáját ismerjük, tehát a következő 200 évre kivetítve nem tudunk olyan jelentős méretű kisbolygóról, amely képes lenne globális katasztrófát okozni. Amely viszont képes lenne erre, azt már követjük. Ha a kisebb méretűeket nézzük, egy 100 méteres kisbolygó már el tudna törölni egy várost. De tény, hogy létezik az űrvédelem, pl. az Európai Űrügynökség (ESA) egyik tevékenysége a Space Safety and Security, vagyis az űrvédelem és -biztonság. Ez ma már nem sci-fi, hanem gyakorlati alkalmazása az űrkutatás és a csillagászat határterületein lévő megfigyeléseknek, s ez olyan jellegű természetkörnyezeti monitorozással jár, mint amilyet, mondjuk, a földrengést regisztráló tudósok végeznek.

* Ha lenne lehetőséged, kiutaznál az űrbe, a csillagaid közé?

— A másik meghatározó gyermekkori olvasmányélményem Verne Gyula Utazás a Holdba — Utazás a Hold körül című regénye, melyet még a horgosi könyvtárból kölcsönöztem ki gyerekként, szóval ez vonz: egy másik égitest felszínén megállni és körülnézni. A mi esetünkben kizárólag a Hold jöhetne szóba, de ez számomra már csak álom marad. Van azonban egy másik tervem: 1986-ban volt itt legutóbb a híres-nevezetes Halley-üstökös, mely 76 évente jár Nap-közelben. Akkor nem lehetett túl jól látni, pedig a Hét Napban még térkép is volt hozzá, s megfogadtam, hogy a következőt, mely 2061-ben lesz, megnézem. Akkor nyolcvankilenc éves leszek, remélem, az unokáim kitolnak majd, hogy láthassam. És ha sikerül, utána már akár meg is halhatok. 

* Indítottál egy YouTube-csatornát, ahol közérthetően és nagyon izgalmasan beszélsz a csillagászathoz köthető témákról. Több mint 11 000 feliratkozód van, és 200-nál is több videód. Miért vágtál bele? 

— Ez a koronavírus időszakával járó bezártság következménye. Akkorra már létrehoztuk a Svábhegyi Csillagvizsgálót, a Csillagászati Intézet interaktív csillagászati élményközpontját, s 2020 tavaszán lett harmincéves a Hubble űrtávcső, ezt ünnepeltük volna, amikor jöttek a lezárások. Azt mondtuk, jó, akkor online ünneplünk egy friss Hubble-fotó leleplezésével, élő közvetítés keretében. Ezt az élő videót 120-an nézték meg, ami a duplája a legnagyobb előadótermünk kapacitásának. Két héttel később elindítottam az Élő csillagászat Kiss Lászlóval című műsort, először Facebook-streamként, az oldalaink népszerűsítésére, s az 1500 követőből elég gyorsan 30 000 lett. Észrevettem, hogy én ezt nagyon szeretem csinálni. Előadni is szeretek, sokan követtek, írtak, és volt egy terápiás szál is benne, hiszen a bezártságot nem nagyon bírtam, így viszont el tudtam menni a csillagvizsgálóba a műsorokat felvenni. Aztán egy idő után egy PR-cég megvizsgálta, amit csináltunk, és kimutatta, hogy jómagam, azaz Kiss László csillagász már önmagában egy brand, így ketté kellene válni, és másnak kell fejlesztenie a Svábhegyi Csillagvizsgálót. S így is történt. Folyamatosan kísérletezem különféle formátumokkal, s imádom ezt csinálni. Bár amennyi energiát belefektettem, ez idő alatt egy csomó szakírást is készíthettem volna.

* Ezt bánod, vagy nem ezért mondod?

— Az emberben felmerül a kérdés: mi ér többet? Írni egy szakcikket, mondjuk, a The Astrophysical Journal számára, mely írást a világon maximum 300 ember fogja elolvasni, ebből maximum 30 meg is érti, a következő tíz évben pedig 100 újabb tanulmány hivatkozza le, ami egy szép tudományos siker, vagy a mérleg másik nyelve, az, hogy a nyilvánosságban vagyok, interjúkat adok, tízezrekhez vagy akár százezrekhez jutok el egy 20 perces beszélgetésnek köszönhetően. Melyik ér tehát többet? Mindkettőre van érvem, de mindig van ott egy de. Ha eljutok 500 000 nézőhöz, akinek 10 százaléka fiatal, azaz 50 000 ember, ebből a természettudomány 500-at érdekel, s ebből lesz 5 jó csillagász, aki olyan eredményeket ér el, hogy egy nap akár Nobel-díjas is lehet, és mindehhez én is hozzájárultam, nem az ér többet? A csillagászat egy olyan téma, amelynek az eredményei mindenkit érdekelnek, de szinte senki sem érti őket. Ezt kell elmagyarázni. S ha eközben a fiatalokat is be tudom vonzani a STEM-területekre (science, technology, engineering, mathematics), duplán nyert ügyem van. Ráadásul ma, ötvenegy évesen azt gondolom, hogy az utánpótlás kérdése sokkal fontosabb, mint megírni havonta egy újabb szakcikket.