* Amikor valakiről azt mondják, autodidakta, az annyit jelent: az illető nem iskolai körülmények között tanult, hanem saját erőből, más forrásból inspirálódva. Önből hogyan lett festő, illusztrátor?

— Gyerekkoromban minden papírfecnit telerajzoltam, ha az nem volt kéznél, akkor a homokba karcoltam, de csak valamikor a nyolcadik elemi vége felé tudatosodott bennem, hogy márpedig én képzőművész leszek. A szüleim jövedelme nem tudta fedezni a továbbtanulásom költségeit, így lett „becsületes szakmám” is. A szobafestést csak muszájból és nagyon-nagyon rövid ideig űztem. Horgoson voltunk néhányan, akik „megfertőződtünk” a művészettel, s ahogy tudtunk, segítettünk egymásnak. De főként saját magamra tudtam támaszkodni. Sajnos csak albumokból, de a legnagyobbaktól lestem el technikai fogásokat, és építettem be őket saját, lassan formálódó alkotói stílusomba. Eközben kifejlődött és nagyon megerősödött az önkritikám, mely a mai napig megmaradt. Csak így tudtam, csak így tudok talpon maradni.

* Magyarország után Kanadába, Torontóba költözött, s ott is él már huszonhárom éve. A kihívás vonzotta, vagy valami egészen más oka volt, hogy a tengerentúlra emigrált?

— Valahogy úgy van ez nálam, hogy elkerülhetetlenül eljön az idő, amikor bármilyen jól is állnak a dolgok, tovább kell lépni. Tudom, furcsán hangzik, és nem is mindig észszerű, de én mégis így működök. Olykor egymásnak ellentmondó, mégis egymásra épülő stílusváltások és helyváltoztatások követik egymást. Kanada ugyanolyan sorsszerűen jött, mint annak idején Magyarország.

* Kint Rófusz Ferenc animációs stúdiójánál is dolgozott. Mennyire volt új a rajzfilmek világa, s volt-e olyan munka, amely különösen kedves volt önnek?

— A lézerszínháznál lézerrel már készültek folyamatában ismételhető animációk (futó ló stb.). Rófusszal az első hónapokban találkoztunk és barátkoztunk össze, sokat segített talajt fogni, emellett mivel érintőlegesen bár, de érdekelt a rajzfilm is, elkezdtünk együtt dolgozni. Kipróbáltam a rajzfilmkészítés minden fázisát, de a legjobban a karaktertervezés fogott meg. A most megjelent albumban több oldalt szenteltem ennek a témának, egyik kedvencem a „kutya élet”.

* Ha jól tudom, nem használja a modern technika eszközeit. Ez egyfajta lázadás vagy inkább megszokás?

— Az amerikai retust, más néven az airbrusht szívesen használtam Budapesten a lézerszínháznál készített látvány festésénél, könyvborító és reklámgrafika alkotásánál. Régebben az olajfestésnél is kísérleteztem vele, hogy felgyorsítsam a tónusfestés folyamatát, de itt valahogy merevnek, lélekszegénynek éreztem, maradtam hát a hagyományos ecsetfestés mellett. Munka- és időigényesebb a tónusok létrehozása, de nagyon élvezem.

* A Kanadában megismert indián kultúra ihlette a Kék Bagoly ciklus képeit. Ez egyúttal az ön indián neve is. Miért kék ez a bagoly?

— Az indiánok nevüket a hagyomány szerint egyrészt tetteik, másrészt látomásaik, álmaik alapján kapják. Az indián ciklus nem volt előre eltervezve. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy egyre mélyebbre ások a témában, nem tudok és nem is akarok szabadulni a bűvöletéből. A bagollyal mint szimbólummal és mint totemállattal képről képre egyre jobban s egyre inkább szét nem választhatóan nőttünk össze, így egyre kékebb lett. (Nevet.)

* Több neves zenekar lemezének borítóján szerepel az ön képe. Az LGT, az Edda, Török Ádám, a Kormorán, a Benkó Dixieland Band, és még sorolhatnánk. Ezek felkérések voltak, vagy ön kereste fel a zenekarokat?

— Az LGT volt az első, én kerestem meg. Zoránnak Kanizsán volt fellépése, akkor készült a trilógiaként emlegetett albumsorozat harmadik lemeze. Úgy adódott, hogy a koncert előtt tudtunk beszélgetni, én pedig megmutattam neki az addigi alkotásaim fotóit, köztük az LGT zenéje ihlette mozdonyt. Akkor találkoztunk először, mégis magával vitte őket, hogy megmutassa a zenekarnak. A tagok megnézték, és eldöntötték, ez lesz a készülő lemezük borítója. Amikor megtudtam, alig hittem el. Határtalan örömet éreztem. Az első lemezborítóm, és máris egy ilyen kaliberű zenekar számára. A többi felkérést, illetve együttműködést már baráti találkozások eredményezték. Zorán lemezein a portréja szerepelt, így csak évek múltán, a Zorán — Az elmúlt 30 év című könyvbe illusztráltam a dalszövegeit.

* Zenéből, zenészektől inspirálódik. Egyszer azt nyilatkozta: „Látom, amit hallok.” Fordítva történt-e már a dolog? Készült-e zeneszám az ön alkotásából/alkotásaiból?

— Valóban, először a zene ujja érinti meg lelkem membránját. Ebben az érintésben érem tetten a metamorfózis pillanatát, mely által a zene szólni kíván a vásznon. Elválaszthatatlanul és egybeforrva, mintha egy másik dimenzió küldötte volna. Misztikus dolgok ezek… (Mosolyog.) Igen, történt már olyan, hogy a festményem megihletett zenészeket. A már említett LGT-lemez címadó s máig népszerű Zenevonat című dalát a festményem ihlette. Mondanom sem kell, máig büszke vagyok erre. Az idén pedig a Kanizsai Írótábor kiállításmegnyitója utáni napokban sokat beszélgettem Lajkó Félixszel, akire nagyon úgy tűnik, hatottak az alkotásaim. Szóval minden bizonnyal létrejön majd egy „oda-vissza inspirálódó” közös vállalkozás a jövőben is.

* A Felhő(n)járó című kötet nemrég került ki a nyomdagépek kattogásából. Egy életmű könyvbe foglalva. Mit érez az ember, amikor kezébe fog egy ilyen jellegű átfogó munkát a saját alkotásairól?

— Huh, mondanom sem kell, felemelő érzés. Egyrészt egy helyütt látom ezt a jelentős válogatást a majdnem félszáz éves munkásságomból. S ami különösen fontos számomra, hogy akik a könyv létrejöttében segítettek, mind régi jóbarátaim. Péter László hozzáértő műgonddal írta az elemző tanulmányt, Varga Lilla kedves költő barátom egy lírai hangvételű tanulmánnyal gazdagította, Balázs-Arth Valéria érdeme a csodálatos előszó, a hátoldalon szereplő meleg ajánlást a sajnos nemrég elhunyt Simándi Ágnes költő barátom írta, a szerkesztést értő alapossággal Varga Zoltán, a lektorálást pedig Argyelen Dianna, Bordás Győző és Varga Lilla barátaim végezték. Az album fejezetről fejezetre vezeti végig olvasóját ezen az akár színesnek is mondható életművön. A Belépő az arénába az első, újságban megjelent realisztikus rajzaimtól a dörgő hangú, lázadó korszakomig mutat be alkotásokat. A Suttogó a lelkünket sértő mindennapokkal dacos csendként szembefeszülő időszak fejezete. A következő a Szabad variációk, mely zenei stílusokon, országhatárokat átlépő és azokat összekötő képi-zenei metamorfózison vezet bennünket végig, a Kék bagoly pedig ugyebár a kortárs indián zene és spiritualitás ihlette alkotások tárháza. Ott van aztán a Hazatérők, mely a tavaly Horgoson átadott szobrom készítési folyamatát mutatja be, a Szunnyadó című fejezet a még meg nem valósult alkotásokat foglalja össze, az Epilógus pedig a különféle, szerteágazó területeken nyomot hagyó tevékenységem tárháza. Remélem, szívesen forgatják majd az olvasók.

És hogy még inkább kedvet kapjanak átlapozni a Felhő(n)járót, álljon itt végül Fujkin István személyes ajánlója:

„Ujjammal követem lelkem térképén, megtett utak porába kövesedett lábnyomaim. Vágy-szülte akaratok tették vállamra kezüket egykoron és maradtak mellettem csendes biztatással, amikor nyugtalan felhő(n) járó lelkemet széles, nagy szelek görgették magukkal. Mások lábnyomait bejárva, mások lábnyomain túllépve, masszív zordfalak arcára megigézően feltáruló ajtókat rajzolni. Küszöbén belépve, csillagporkertek gyümölcseit megízlelni, sokszínű virágait csokorba szedni az alkotás oltárára. Ujjammal követem lelkem térképén, felhő(n) járó utak porából visszamosolygó lábnyomaim.”