* Tanítasz, zenét szerzel, több együttes oszlopos tagja vagy, a Népszínház előadásaihoz zenét komponálsz, és a legtöbbször élőben muzsikálsz a színpadon. Lehet ezt bírni szusszal?

— Lehet, vagyis nem lehet. Próbálkozom megtartani az egyensúlyt. Rákényszerültem olyan technikák használatára, amelyek sok esetben megkönnyítik, gyorsítják egyes feladatok elvégzését. Például már egyre kevesebbet komponálok zongoránál. Helyette hagyom, hogy a fejemben álljon össze, szólaljon meg a zene, miközben kertészkedem vagy éppen főzök. Előadások a színházban, koncertek a zenekarokkal, nos… (még) nem tudok két helyen lenni egyszerre. Esetleg akkor, ha elküldöm az ikertestvéremet magam helyett. (Nevet.) Egyébként erre is volt már példa! Vicces helyzet alakult ki belőle. Szerintem sokan a mai napig nem tudják, hogy akkor nem is velem találkoztak. A másik nagyon jó technika az idő legyőzésére a korán kelés és a „gyorsabb” alvás.

* Rengeteg, színházi előadáshoz kapcsolódó zene kötődik a nevedhez, melyik volt a legnagyobb falat?

— Hááát… Ez nehéz kérdés. Nem egy színházi darab címét fogom most mondani, hanem egy színházi alkotó nevét: ő Hernyák György rendező. Paradox módon — hiszen őt jól ismerem — ő hozott olyan helyzetbe egy-egy darab kapcsán mint zeneszerzőt, hogy el kellett gondolkoznom, ki is vagyok én valójában. Konkrét elképzelései vannak, mégis szabad utat ad. Megmutatja az ajtót, de egyedül kell belépnem rajta. És az önismeret útján járni bizony elég nagy feladat.
Emellett az évek során számtalanszor kerültek elém nagy falatok. A főpróbahét egy színházban mindig specifikus, és azt kell mondjam, szürreális. Az emberek sokféleképpen reagálnak egy ilyen feszített tempójú kódában. Aztán amikor a bemutatón felgördül a függöny, kész, vége. Nincs több cizellálás. Elindul a hajó a több száz utassal. Olyan, mint egy kollektív álom.

Ifj. Kucsera Géza (a szerző felvétele)

* A Ki tudja, látsz-e még című Karády-est zongoristájaként már szöveget is kaptál, a Lila Ákácban is volt egy kisebb színészi feladatod. Könnyen mozogsz a színpadon? Semmi lámpaláz?

— Ami a zenélést illeti, már huszonöt éve nincs lámpalázam. Az érettségi koncertem óta megszűnt. Akkor ébredtem rá, hogy a zenét nem muzsikálni kell. A színészi feladattal egy kicsit más a helyzet. Nem vagyok színész. Igen, tudom, tudom… Mindenki az, csak még nem tudja magáról. Nagyon sok tehetséges színész vesz körül, s ők rengeteget segítenek. Meg kellett tanulnom és szoknom érzékelni a saját testemet-lelkemet a háromdimenziós térben, s ez nem könnyű feladat. Egy aprócska betekintést nyertem ebbe a végtelen misztériumba, melyben úgy sodródom, mint egy hajó a nyílt tengeren, iránytű nélkül.

* Azt hallottam, hogy szerelmese vagy a bonszai fáknak, s otthon nálad is több növöget. Honnan ez a bonszaiőrület?

— A növények szeretetét is a szüleimtől örököltem. Állandó kapcsolatom van a növényekkel már kiskorom óta. Szeretem őket. Csendesek. Békések. Ők a csend számomra ebben a kakofón világban. Úgy történt, hogy két évtizeddel ezelőtt vettem egy bonszait ajándékba a feleségemnek. (Akkor még nem volt a feleségem.) Önző ajándék volt, hiszen azért vettem meg, mert nekem tetszett. A kis fa azonban elhullatta a leveleit, és soha többé nem hajtott újra. Ezután évről évre fellángolt bennem a bonszaiok iránti kíváncsiság. Sokat olvastam róluk, tanulmányoztam őket, eközben elkerülhetetlen volt a találkozás a keleti kultúrával, gondolkodásmóddal, felfogással. Egyensúly, mértékletesség, arányosság — ezek nyűgöztek le a legjobban. Napi szertartás volt számomra a velük való foglalkozás. Néha a Jó reggelt! helyett nálunk úgy kezdődik a nap, hogy: A borágófa hogyan érzi magát? Az évek során egzotikus fajtákat is sikerült begyűjtenem. Már nem számolom, hány fácskám van. Nálunk őshonos növényekkel is próbálkozom. Pontosabban próbálkozunk, hiszen a gyerekek is be vannak avatva. Rengeteg a tanulnivaló, itt ugyanis nincs kész produktum, mint egy festmény esetében. A folytonosságot a végtelenségig lehet tanulni. Türelem, türelem és türelem. Erre tanít a bonszai.

* Jelenleg melyek a fő projektumaid? Hány zenekarban muzsikálsz most?

— Most a család a fő projektum. Idestova tizenkét éve tart, és ez egy életre szóló „zenekar”. Hol karmester, hol zeneszerző, de legfőképp novícius vagyok benne. A Night Cruisers Band tagjaként sok a fellépés, koncert. A kArc irodalmi kávéház zenekarában lehetőség nyílik szabadabb improvizációkra és versek megzenésítésére. Az Ethnokor zenekar most sajnos alvó állapotban van. Állandó tagként részt venni egy együttesben a színház mellett szinte képtelenség. A Bongor zenekarban is megfordultam. Egy szó, mint száz: jövök-megyek, csapongok a stílusok között. A zeneszerzés és főleg a hangszerelés az, ami kellő intimitást ad számomra. Kedvencem a szimfonikus zenekari hangzással való kísérletezgetés, új színek, régi-új formák felfedezése. 

* A Család nevű „zenekarnak” három ifjú tagja is van, gondolom, ritka a teljes csend a házban. Foglalkoznak zenével? Egyáltalán számodra fontos, hogy zeneiskolát végezzenek?

— A szó hagyományos értelmében nem foglalkoznak zenével, tehát nem járnak zeneiskolába. A zene nálunk a mindennapok része. Sok itt a hangszer. A zongorától a csellóig minden van. Megesett, hogy a gyerekek bejöttek hozzám a stúdióba énekelni. Csodálatos felvételek készültek. Nem hajtom őket, hogy zenészek legyenek, de minden lehetőség megvan hozzá. Hogy fontos-e zeneiskolába járni? Igen, fontos! Főleg azoknak, akik más módon nem juthatnak hozzá a zenéhez.

* Fiatalon versenyszerűen asztaliteniszeztél, aztán következett a hangszer. Hol bukkant fel a szaxofon? Melyik utcasarkon?

— Beletrafáltál! Konkrétan Hévíz egyik utcasarkán. Balatoni családi nyaralás volt, s egy idős bácsi utcazenélt, szaxofonon játszott. Lefagyva bámultam. Ötödikes lehettem, s ott és akkor teljesen megfertőzött ez a hangszer. Ellentmondásos, de úgy éreztem, hogy valamikor valahol már szaxofonoztam. Miután nagy nehezen megkaptam az első szaxofonomat, szinte azonnal tudtam, mi hol van rajta, hogyan kell megszólaltatni, stb. Szóval, éreztem az ízét, a tapintását, ahogy együtt rezeg velem, amikor fújom. Hogy szerelem volt-e első látásra? Talán, nem tudom. Vagy csak visszaemlékezés? Naná, hogy hiányosak voltak ezek az emlékek! Ezért kellett lépésről lépésre újratanulnom „járni”. Gyakorlás, türelem, kitartás, emlékezés…

* Pingpongozni szoktál még?

— Már nem. Legutóbb egy zenélés előtt játszottam tavaly nyáron. A helyszínen, ahol vártuk a fellépést, fel volt állítva egy asztal. A Night Cruisers Band tagjaival ütöttük el az időt, miközben zápor áztatta a rendezvényt. Felidéződtek bennem a régi meccsek és edzések. Akkoriban Zoran Kalinić és Mészáros Béla mellett edzhettünk. Nagyon szép korszak volt. Mostanában (huszonöt éve, haha) az időhiányra hivatkozom kifogásként, de mindenkinek szívből ajánlom az asztaliteniszt. A koncentráció művészete ez a sport, az elme, a gyorsaság, a magad és mások megismerésének tana.

* Ha azt mondom, örömzenélés, mi jut eszedbe?

— Kávézás, dumálás a haverokkal, ismerkedés, sztorizgatás, vitatkozás, hogy vajon Einsteinnek volt-e igaza, vagy Teslának, stb. Ez történik örömzenélés során a „színpadon” is. Beszélgetünk, ismerkedünk, vitatkozunk hangszerekkel a kezünkben, a zene által egymásra hangolódva.

* Színészektől meg szokták kérdezni, van-e szerepálmuk. Neked van zenészálmod?

— A zene gyógyszer. A zenészálmom pedig az, hogy minél több rászorulóhoz eljuttassam ezt az orvosságot.