Tímea a professzionális színészeknek, előadóművészeknek és szakirányú hallgatóknak meghirdetett versenyen Terék Anna Kunigunda útja című versével lett második helyezett, Noémi pedig a civil közösségek és iskolák számára meghirdetett seregszemléjén lett első Ady Endre Emlékezés egy nyár-éjszakára című szövegével.

Tavaly ismerkedtem meg mindkettőjükkel. A színésznek készülő kishegyesi Noémi megmérettetett a II. Tóth Ferenc Vers- és Prózamondó Szemlén, ahol én voltam az egyik zsűritag, Tímeával pedig akkor találkoztam, amikor rövidfilmet forgattam a Zentai Magyar Kamaraszínházról, a kanizsai lány ugyanis oszlopos tagja a zentai társulatnak. Bájuk és egyszerűségük már az első alkalommal megragadott. Most a színházban és a költészetben megbúvó lehetőségekről, nehézségekről beszélgettem velük.

• Miután elmondtátok a Versünnep Fesztivál döntőjén a verset, mit éreztetek, sikerült úgy előadnotok, ahogyan szerettétek volna?

Tímea: Amíg takarásban álltam a függönyök mögött, gyakran gondoltam rá, hogy elfutok, egyszerűen elmegyek. Az ideg erősen dolgozott bennem. De amint kisétáltam a közönség elé, ez szép lassan elmúlt, a stressz helyét kezdte átvenni a közölni akarás vágya. Az elődöntőben még úgy éreztem, nem sikerült a vers minden részét megfelelően kidolgoznom, és nem is éreztem teljesnek, de a Versünnepen valahogy minden megtalálta a helyét, módját, indulatát. Jól éreztem magam.

Noémi: Meg voltam elégedve magammal, de azt nem mondhatom, hogy teljes mértékben. Egy vers tolmácsolásán mindig van mit javítani, finomítani, csiszolni. Azt vettem észre, hogy akkor szavalok jól, ha előtte hosszú időn keresztül hordozgatom a batyumban a kiválasztott versemet, és hagyom benne érlelődni. Aztán a megfelelő pillanatban úgy veszem elő onnan, hogy az a lehető legjobban fejezze ki az érzelmeimet a költő szavaival.


 

• Milyen költészet illik a személyiségetekhez?

Noémi: Az ízlésem a versek terén nagyon vegyes. Nincs meghatározott stílusom, a komoly, lírikus művektől egészen a könnyed, kortárs szövegekig találok olyan verseket, amelyek megragadnak.

Tímea: Minden szövegválasztásom előtt tisztázom magamban, hogy miért is szeretném pont azt a verset vagy monológot előadni. Sok kérdés születik meg egy-egy mű elkészítésekor az emberben: mit? hogyan? kinek? mikor? hol? A legfontosabb azonban a miért. Ha nincs miért, nem érdemes nekifogni. Terék Anna versénél úgy éreztem, megtaláltam a saját miértemet, és azt megpróbáltam átadni. Ez a vers tele van olyan gondokkal, állapotokkal, jövőbeli és múltbéli képekkel, amelyeket én most, huszonhárom évesen teljesen át tudok élni, sőt némelyeket át is élek.

• Emlékeztek-e, mikor álltatok először színpadra?

Tímea: Óvodáskoromban. A nőnapi és az anyák napi műsorokon, illetve karácsonykor a szűkebb családi kör előtt rendszeresen fölléptem. Mindig anyukámmal tanultam a verseket. Azt meséli, hogy nagy kedvencem az Öreg néne őzikéje és az Anyám tyúkja volt.

Noémi: Körülbelül tízéves korom óta mondok verset, akkoriban engem is mindig anyukám készített föl. Az első vers, amelyet versenyen szavaltam, az Fehér Ferenc Ének a Tiszáról című szövege volt. Abban az évben vettem részt először a Szép Szó Táborban is, ahová azóta is minden évben visszajárok, pedig már tizennyolc leszek az idén. Ebben a táborban olyan kiváló szakemberektől tanulhattam meg a versmondás rejtelmeit, mint Molnár Krekity Olga és Hajvert Ákos. Ők azóta is rendszeresen segítenek a versenyekre való fölkészülésemben.

• Noémi, tagja vagy a szabadkai Színházi Műhelynek, Tímea, te pedig a Zentai Magyar Kamaraszínháznak. Mikor izgultok jobban, ha szavalóként vagy ha színészként léptek föl?

Tímea: Annak, hogy egyedül, szavalóként állsz ki a porondra, megvan a maga szépsége. Letisztultan, eszköztelenül, a puszta szavaiddal kötheted le a közönség figyelmét. Ha viszont vannak rajtad kívül mások is a színen, tudsz rájuk támaszkodni, ha baj van. Tehát bármennyire szép is a színpadi magány közlési formája, számomra mégis nehezebb, mint a csapatjáték.

Noémi: Közönség elé állni sosem egyszerű. Legyen az egyéni versmondás vagy csoportos előadás, az izgalom mindig ott van.

• Hogyan veszitek föl a harcot a lámpaláz ellen?

Noémi: Egy kis adrena-linlöket csak jobbá teszi az előadást, legyen az vers vagy színdarab. Mindenki számára egyedi, hogy mi az, ami csillapítja az izgalmát, mielőtt fölmegy a színpadra. Nekem például megnyugtató, hogy a családom, amikor csak teheti, eljön, és meghallgat versmondás közben. Mindig nagyon örülök, amikor a szeretteim ott vannak velem és támogatnak.

Tímea: Én sokkal nyugodtabban játszom, ha tudom, hogy nincs se családtagom, se barátom, se ismerősöm a közönségben. Ezért szeretek inkább külföldön vagy olyan városban fellépni, ahol senkit nem ismerek. Azt mondják, a lámpaláz a közönség iránti alázatunk. Én egy egészségesen izgulós színésznek tartom magam, az idegesség foka jó helyen áll meg bennem. Persze, vannak kivételes alkalmak, például a Versünnep Fesztivál is egy ilyen volt. Ekkor próbálok az agyam és a szívem egészségére gondolni, és azzal nyugtatom magam, hogy ha ez most nem fog sikerülni, az sem baj, mert a Földön élő több millió kínait ez nem fogja érinteni. Ilyen világmegváltó gondolatok szoktak eszembe jutni föllépés előtt, amelyek vagy segítenek, vagy nem.

• Szabadidőtökben mivel foglalkoztok?

Noémi: Szabad hétvégéimen a legtöbb időt a lovainkkal töltöm. Imádok kilovagolni a kishegyesi határba, vágtázni a dűlőutakon, és csodálni a tájat. A szabadidőm többi részét szeretem a családommal vagy a barátaimmal eltölteni.

Tímea: „Szabadidő, szeretem!” Hetente hatszor igyekszem egy órát mozogni. Nem szeretek futni, lépcsőzni, de Tony Horton edzésprogramját keményen követem. Emellett sokat olvasok. Egyetemi éveim alatt eldöntöttem, hogy minden olyan könyvet átrágok, amelyet középiskolás koromban kihagytam a kötelező olvasmányok közül, így nekiestem az Európa Diákkönyvtár sorozatának. A főzés tudományával is ismerkedem, a leveseket már nagyon ügyesen el tudom készíteni. Nyáron pedig utazom. Sokat és messzire.