— Mindig sietnek — mondja mentegetőzve az anyuka —, mert az utolsó percben indulnak. Háromkor kezdődik a vizsgájuk, alig van 15 percük az egyetemig. De mindig idejében megérkeznek mindenhová, és sohasem volt velük semmilyen nagyobb gond. Az idősebb az elevenebb — már babakorában sem tudott egyetlen pillanatig nyugton maradni. A tíz perccel fiatalabb húga megfontoltabb, de ő is szélvész. Öröm, boldogság velük az élet, igazi csoda, hogy ők a gyermekeink, hiszen már a világrajöttük is rendkívüli volt. A történetünk bizonyíték arra, hogy sosem szabad elveszíteni a reményt, még akkor sem, ha teljesen kilátástalan a helyzetünk.

A férjemmel falubeliek vagyunk, már gyermekkorunkban kinéztük a másikat magunknak. Ő két évvel idősebb, de ez csak annyit jelentett, hogy előbb fejezte be a középiskolát, önként vonult be katonának, és mire én leérettségiztem a közgazdasági középiskolában, ő már túl volt minden kötelezettségen, mely zavarta volna a közös életünket. Alig voltam húszéves, amikor megesküdtünk, egy év múlva a szüleink segítségével vettünk egy lakást a városban, és többé nem kellett hajnalok hajnalán kelnünk, hogy idejében beérjünk a munkahelyünkre. Azt hiszem, a sors kegyeltjei vagyunk, még azokban a kemény háborús években is jól megvoltunk, és csodák csodájára a munkahelyünk is megmaradt. Egyedüli nagy gondunk, szomorúságunk az volt, hogy nem estem teherbe, pedig nagyon akartunk gyereket. Megszámlálhatatlan vizsgálaton estünk át mindketten, és az eredmény sosem volt valami biztató. Négyévi hiábavaló próbálkozás után úgy döntöttünk, hogy örökbe fogadunk egy babát. Jelentkeztünk, elintéztünk minden formaságot, és ha jól emlékszem, a várakozási listán a kilencedikek voltunk. Mi ugyanis azt akartuk, hogy a baba legfeljebb néhány hónapos legyen, mert végig akartam csinálni az anyaság minden feladatát.

Egy szlovéniai klinikán ismerkedtünk meg egy idősebb bábaasszonnyal. Ő azt javasolta, hogy változtassunk életteret, a tenger — Horvátország egyik kis falujában — már sok meddő asszonyon segített. Nem változtattunk ugyan lakhelyet, de évente legalább kétszer, az idény kezdetén és végén elmentünk a faluba. Már huszonhét éves voltam, amikor végre sorra kerültünk, és örökbe fogadhattunk egy három hónapos kisfiút. Ekkor úgy éreztük a férjemmel, teljes lett az életünk. Minden gondolatunk körülötte forgott, minden tervünk vele volt kapcsolatos. Továbbra is évente kétszer utaztunk a tengerre. A fiam kétéves volt, amikor elveszítettük, azaz pontosabban: amikor eltűnt. Minden alkalommal, amikor a tengeren voltunk, ugyanannál a családnál laktunk, az ott töltött két hét alatt egy udvari kis garzonlakásban éltünk, már úgy ismertük egymást, mintha rokonok lettünk volna. Amíg ott tartózkodtunk, én magam vezettem a háztartást. Reggelenként elmentem a fiammal sétálni, és elintéztem a bevásárlást is. Azon a napon is elsétáltam a babakocsival a bajmoki származású zöldségesig, az ajtóban állva soroltam neki, mire van szükségem, és amíg ő csomagolt, beszélgettünk. Közben csengett a telefonja, és intett, hogy vegyem magamhoz az árut. Rögzítettem a babakocsit, és mindössze néhány másodpercig tartott, amíg beléptem a bódéba, és elvettem a zacskót. Amikor visszaléptem, már csak azt láttam, hogy a kocsi a lejtős járdán száguld a part felé. Ész nélkül, ordítva rohantam utána, csak néhány lépésre voltam tőle, amikor beleesett a több mint három méter mély tengerbe. Néhány pillanat múlva már több férfi is a vízben volt, felhozták a kocsit, de a fiamnak nyoma veszett. Napokig tartott a vizsgálat, melynek során megállapították, hogy felengedték a féket, és a fiam már nem volt a babakocsiban, amikor az a vízbe zuhant. Bizonyíték nem volt rá, de azt a magyarázatot kaptuk, hogy valaki vagy valakik követtek bennünket, és a megfelelő pillanatban elrabolták a kisfiamat.

Több hónapig tartó felépülés után ismét járni kezdtünk az említett tengerparti faluba, még akkor is, amikor már külföldinek számítottunk. Én reménykedtem, hogy ráakadok a gyermekrablóra, hiszen azt mondják, a tettes mindig visszatér a tett színhelyére. De nem jutottam a nyomára. A háziak azt mesélték, hogy évekkel később végül megkerült a gyerekrabló, de jó kapcsolatai voltak, mi pedig idegenek voltunk, ezért hivatalosan nem is értesítettek bennünket. Harmincnégy éves voltam, amikor egy nyaralás után teherbe estem. Ikreket szültem, akik, hála istennek, ma már felnőttek, másodéves egyetemisták. Egészen a középiskola befejezéséig velünk nyaraltak a tengerparti faluban. Ismerték a történetet, és ők is abban reménykedtek, hogy valami csoda folytán találkoznak a „batyussal”. Már csak azért is, hogy legalább megköszönjék neki, hogy ők a világra jöttek. Ki tudja, megszülettek-e volna, ha nincs az a gyermekrablás.

A nyitókép illusztráció (Pixabay.com)