Gémesi Ferenc, a Miniszterelnöki Hivatal szakállamtitkára nyilatkozik lapunknak nemzetstratégiáról, a magyar kormány új támogatáspolitikájáról, a Délvidék pozitív diszkriminációjáról. Gémesi az első olyan magas rangú magyar kormánytisztviselő, aki a schengeni rendszer várható hatásairól is részletesen nyilatkozik.
* Államtitkár úr megítélése szerint 2006-ban létezik-e magyar nemzetstratégia?
- Ha a kérdés arra vonatkozik, hogy az élet minden területére kiterjedve hogyan látjuk az egységes magyar nemzet jövőjét, akkor azt kell mondanom: ilyen nincs. Ha viszont a kérdést úgy tesszük fel, hogy van-e közös elképzelésünk arról, hogy mit kell a közeljövőben tennünk, akkor a válaszom az, hogy van magyar nemzetstratégia. Abból kell kiindulnunk, hogy van-e bennünk elszánás arra, hogy sikeres nemzetté legyünk a XXI. század kihívásai közepette. Kétségtelenül nagyon sokat kell még azért dolgozni, hogy ez a mindennapokban is látszódjon, kitapintható legyen. A stratégiákat általában a politikához kötik, a mindennapi emberek számára viszont az jelent sokat, ha láthatják azokat a lehetőségeket, intézményeket, amelyek a saját megélhetésüket, mindennapi életüket - a gazdasági és szociális helyzetüket - jobbá teszik. Az emberek számára, akiknek a nemzetpolitikát csináljuk, tehát nem a stratégia mibenléte, távlati céljai az érdekesek és fontosak, hanem a konkrét, kézzelfogható tények, eredmények. Hogy a kívánt célt elérjük, még sok a tennivaló, sokat kell együtt, közösen dolgoznunk azért, hogy az emberek a hétköznapi életben is tapasztalják ennek a munkának az eredményét. A nemzetstratégia megvalósítása nem csak a mindenkori magyar kormány és intézményrendszer feladata. Ebben alapvető felelőssége van a magyar közösségeknek és legitim képviselőiknek is. Azt látom, hogy most egy nyugalmi állapotban vagyunk, amikor megújult erővel foghatunk a feladatokhoz, s közösen felépíthetünk egy olyan új intézményrendszert, amely megfelel az aktuális geostratégiai helyzetnek és követelményeknek.
* Az elmúlt másfél évtized támogatáspolitikáját a szétszórtság jellemezte. Ennek egyik felkiáltó példája az, hogy a magyar állam számos esetben olyasmire adott jelentős támogatást, amit a román, a szlovák vagy a szerb államnak kellett volna pénzelnie. Mit tehet a magyar diplomácia annak érdekében, hogy ez a felemás állapot megszűnjön, hogy a magyarországi támogatások azokra a szférákra koncentrálódjanak, amelyek kiegészítik és gazdagítják egy-egy határon túli magyar közösség szellemi és anyagi javait?
- A támogatási rendszerről, s főleg annak eredményességéről joggal állapíthatjuk meg, hogy nem túl hatékony, pénzaprózó jellegű. Ez gyakran a különböző lobbik működésének tulajdonítható. Nagyon sok esetben a támogatások elsősorban azon múltak, hogy kinek milyen kapcsolatrendszere volt Budapesten, sokkal kevésbé azon, hogy egy adott projektum a közösség számára jó vagy hatékony volt-e. Elsősorban ezért kell változtatni a támogatási rendszeren. Ami az Ön által említett párhuzamos struktúra létét illeti - hiszen valóban az adott ország támogatási rendszerével párhuzamosan működött egy olyan struktúra, amely gyakorlatilag átvette ezen államok alapvető kötelezettségének egy részét, nevezetesen az intézmények finanszírozását - ez szintén nagyon komoly átgondolást igényel. Meg kell nézni, hogy valóban hatékony volt-e ez a támogatás, s a diplomáciai tárgyalások során Magyarországnak el kell érnie, hogy a közfeladatot ellátó magyar intézményeket az adott országok tartsák fenn. Annál is inkább, mert a Magyar Köztársaságban a kisebbségek intézményeinek pénzelését a magyar állam nem az alap, hanem az annál jóval nagyobb kiegészítő normatívával biztosítja évről évre. Szomszédjaink döntő többsége vagy EU-s vagy az EU-ba igyekvő ország. Márpedig az európai elvek a kisebbségpolitikában éppen azt a gyakorlatot jelentik, amit Magyarország alkalmaz ezen a téren, s joggal várjuk el szerb, román és szlovák barátainktól, hogy ők is ezzel összhangban rendezzék az ott élő magyar kisebbség közfeladatot ellátó intézményeinek állami támogatását. Ezen a téren további tárgyalásokra van szükség, s meg kell győznünk partnereinket arról, hogy nem alaptalan feladatot és elvárást támasztunk irántuk. Az identitás megőrzéséhez szükségesek ezek az intézmények, s ezt szomszédjainknak is be kell látniuk. A támogatási rendszernek a jövőben tehát azt is figyelembe kell vennie, hogy nem mindent Magyarországról kell finanszírozni.
* Megdöbbentő az adat, miszerint az alapítványok költségvetésének a 60 százaléka az intézmények fenntartására ment el. Most, hogy küszöbön áll az alapítványi rendszer teljes reformja, hogyan tekint erre a kérdéskörre, mennyiben változik a támogatáspolitika?
- Az alapítványok megítélésem szerint betöltötték azt a hivatásukat, amiért létrejöttek. A nemzetpolitika eddig egy egészen más közegben működött. A kérdésében rejlő állítással is egyetértek, miszerint ez a rendszer jóval nagyobb költséggel járt, mint amit eddig feltételeztünk. A hatékonyság szempontjából tehát az eredeti elképzelések nem valósultak meg. Az intézményrendszert éppen a támogatások hatékonysága és az erre fordítható pénzösszegek növelése céljából kell átalakítani. Egy olyan rendszert kell kiépíteni, amely sokkal átláthatóbb, világossá válik, hogy mi benne a szakma, mi a politika és mi a hivatalnokok szerepe. Ezeket szigorúan el kell egymástól választani. Mindenki számára világossá és egyértelművé kell tenni, hogy a támogatás többé nem lobbizás végeredménye, hogy nem kell Budapesten előszobáról előszobára járni, hogy egy-egy támogatást odaítéljenek és kifizessenek, hanem mindennek a maga természetes útján kell járnia. Egy tisztességesebb, átláthatóbb és kiszámíthatóbb rendszert szeretnénk. A miniszterelnök úrnak a határon túli magyarság legitim vezetőivel folytatott tárgyalásai során részletesen vázolta ezt a koncepciót, s ebben egyetértés is volt. Azt is mindenki támogatta, hogy el kell választani egymástól a szakmai és a politikai kereteket. Amikor a konzultációsorozat július végén lezárul, akkor elkészülnek a konkrét javaslatok. Az idei év végére a mostani költségvetés kifuttatható, s jövőre már az új struktúrában működhet a rendszer. Ez nem jelenti azt, hogy a határon túli szervezetek kiszorulnának a döntéshozatalból. Sőt, a politikai döntést hozó testületekben ők lesznek azok, akik a prioritások tekintetében döntő szóval bírnak majd. A szakma sem marad ki ebből a kérdésből. A szakmai testületekben fogják lebontani a prioritásokat, a végrehajtásban pedig a magyar államigazgatásnak lesz feladata. Úgy vélem, hogy az új rendszer sokkal világosabbá teszi a helyzetet, s azokat a lobbilehetőségeket, amelyeket oly gyakran - s jogosan - kritizálnak, kiszűri, illetve kizárja.
* Az első Gyurcsány-kormány volt az, amely kimondta: pozitív diszkriminációban kell részesíteni a Délvidéket és Kárpátalját. A gyakorlatban mit jelent ez a terminus technicus?
- Már most is érvényesül a pénzforrások egyfajta elkülönítése, ami a számarányokhoz képest nagyobb támogatást jelent e két régió számára. Ezt az új támogatási rendszerben is megtartjuk. De nem csak a pénzösszegekről van szó. Hogy mindez a laikus számára is érthető legyen: míg egyes régiókban gyakorlatilag kiépült a magyar közfeladatokat ellátó intézményrendszer, addig másutt ennek a folyamatnak az elején tartunk. Elég csupán az erdélyi önálló magyar felsőoktatás példájára utalni. Amíg ott ez már megvalósult, addig a Délvidéken nem beszélhetünk erről. Éppen ezért megmarad a Délvidék- és a Kárpátalja Alap, hogy az ilyen jellegű kérdésekre legyen elegendő pénzforrás. Azt sem szabad figyelmen kívül hagynia a támogatáspolitikának, hogy egy-egy nemzeti közösség milyen politikai állapotban és milyen gazdasági, társadalmi helyzetben van. Akiknél lemaradás tapasztalható, azokat értelemszerűen jobban kell támogatni.
* A nemzeti vízum intézményrendszere nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A schengeni rendszer bevezetése Damoklész kardjaként lebeg a délvidéki és a kárpátaljai magyarság feje felett. Ez magával hozza azt is, hogy a jelenlegi aránylag egyszerű és liberális vízumrendszert felváltja az igen szigorú schengeni. Mit tehet a magyar kormány, hogy enyhítse ezt a hátrányos fordulatot, milyen mozgástere van a magyar diplomáciának?
- A Nemzeti Vízum intézményrendszere a schengeni csatlakozáskor fog igazán fontossá válni. Most számos vízumtípus létezik, s mindenki a számára legcélszerűbbet váltja ki. 2007-ben a helyzet jelentősen megváltozik, hiszen a nemzeti vízum jóval nagyobb mozgásteret fog jelenteni a határon túli magyar közösségek számára. Egyértelműen felértékelődik majd a nemzeti vízum. A másik alternatíva a kishatárforgalmi rendszer bevezetése lesz, melyet a Vajdaság esetében azonban az egész ottani magyar politikai elit egyértelműen ellenez. Kárpátalja esetében ez elfogadhatónak tűnik. A Schengen-rendszerről a Vajdaságban igen sokan tudják, hogy azt bizony igen szigorú tartalmi és formai követelményrendszer jellemzi. Sok dokumentumot igényel, igen szigorú ellenőrzéssel jár, s magukat a rendszerben lévő tagállamokat is szigorúan ellenőrzik ezen szabályok betartása tekintetében. Nem fordulhat elő, hogy valaki liberálisabb vízumrezsimet alkalmaz, mivel ennek az adott országra nézve igen súlyos következményei lennének. 2007-től a schengeni rezsim nagyon rigorózus, nagyon kemény, mindenre kiterjedő rendszernek tűnik majd a Vajdaságban. Némi vigaszt csupán az jelenthet, hogy a magyar schengeni vízummal rendelkezők egész Európába utazhatnak, annak igénylését az anyanyelvükön intézhetik a szabadkai magyar főkonzulátuson is. Maga az eljárás és a teljesítendő feltételek tekintetében azonban nem lehetséges könnyítéseket alkalmazni. Nagyon komoly magyar ellenállás volt a vízumdíj emelésének tervével kapcsolatban. Azt is szorgalmaztuk, hogy kezdődjenek tárgyalások a vízumkiadási kritériumok könnyítése érdekében a nyugat-balkáni országokkal. Magyarország továbbra is napirenden kívánja tartani ezt a témát. Azt reméljük, hogy ez belátható időn belül legalább bizonyos csoportok (családok, oktatás, sport) számára könnyített eljárást tesz majd lehetővé az Unióban.